2.-3.-4. Fejezet

 

Második fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Lana megvárta, amíg be nem ült a terepjárójába, és vissza nem tért az autópályára, mielőtt kiengedte volna a levegőt, amit úgy érzett, mintha már egy órája visszatartott volna. Vincent Kuxim lehet, hogy hatalmas vámpír, de mint férfi, kifejezetten nukleáris volt. Soha nem hitt ebben az egész feromon és azonnali vonzerő baromságban, legalábbis ha emberekről volt szó. De a fenébe is, ez a férfi szexualitástól sugárzott. Egy két lábon járó, beszélő veszélyt jelentett a női populációra.

Az apja tesztoszteronokkal teli fejvadászai mellett eltöltött évek alatt kifejlesztett önuralmának minden cseppjére szüksége volt, hogy ne mutassa ki az érzéseit. Mostanra már immunisnak kellene lennie a Vincenthez hasonló férfiakra, különösen azokra, akiknek olyan latin sármja volt. Arizonában élt, és a munkája során naponta találkozott spanyolajkú férfiakkal. És rengeteg szökevény utáni nyomozása átvezette őt a határon, Mexikóba is.

De gyanította, hogy Vincent vonzereje inkább a vámpír létének volt köszönhető, mint spanyol származásának. Vagy talán a vámpírtehetsége egyszerűen a már meglévő latin sármjára épült. Azt mondta neki, hogy a kor nem egyenlő a hatalommal, de talán a hatalom egyenlő a karizmával. Ezt a hatalmat biztosan használta rajta, amikor próbálta elhagyni az irodát. Vagy legalábbis megpróbálta. És pokolian meglepődött, amikor nem működött. Ami azt illeti, ő is meglepődött. Valami rántást érzett az agyában, és ösztönösen küzdött ellene. De amíg nem kapta rajta a férfit, hogy úgy bámulja, mintha kétfejű borjú lenne, nem gondolt arra, hogy mi lehet ez a vonzás, vagy honnan jött.

Leighton figyelmeztette őt, amikor először kezdtek együtt dolgozni, hogy a vámpíroknak van néhány furcsa képessége és különlegessége, és az igazat megvallva Lana túl sok mindennel találkozott már, hogy felsorolhassa. Eljutott arra a pontra, hogy minden furcsaságot, ami a vámpírok körül történt, egyszerűen csak egy újabb furcsaságként könyvelt el. De ilyesmivel még sosem találkozott, mint ez az elmerántás. Persze még sosem találkozott olyan erős vámpírral, mint Vincent. Talán bármi is volt az agyában, ami ellenállt a befolyásolási kísérletének, olyan erős volt, hogy más, gyengébb vámpírokat is visszavert anélkül, hogy ő maga tudatában lett volna.

Ha ez igaz volt, az jó dolognak tűnt. Ezen még el kell gondolkodnia, de csak miután végzett ezzel a munkával. Együtt kellett dolgoznia Vincenttel, hogy megtalálja Xuan Ignaciót Raphael számára. Majd később aggódhat a furcsa vámpírerőkön és azon, hogy ez az egész mit jelent.

De most volt egy órája, és az első dolga az volt, hogy bejelentkezzen egy szállodába. Megszokta, hogy koffeinnel telve és alvás nélkül rohangál, de mivel volt ideje – és mivel órákat töltött a kocsijában, hogy ideérjen –, szándékában állt lezuhanyozni és átöltözni. A San Sebastian hotelben foglalt szobát. Szebb volt, mint a legtöbb, és elfogadható árral, valamint elég biztonságos egy egyedül utazó nő számára. Ez nem jelentette azt, hogy ne tartana kéznél egy-két kést, amikor lefekszik aludni, de jó eséllyel nem kell majd használnia.

Amint a szobájába ért, bezárta az ajtót, és vetkőzni kezdett. Útban a zuhanyzó felé kibontotta a vastag fonatot, ujjaival végigfésülve a fejbőrét, és hagyta, hogy a haja szabadon lógjon. Mennyei érzés volt, még annál is jobb, mint amikor levette a melltartóját, amit egy pillanattal később meg is tett. A melltartó fekete, sportos fazonú volt. Feszült az oldalán, de a mellei nem voltak többek az átlagosnál – szép formájúak, de egy jó napon is csak B-kosarasak voltak. A haja viszont sűrű, hosszú és nehéz volt, és mindez a súly egy szoros fonatba összefogva állandóan húzta a fejbőrét. A leengedett haj azonban nem volt opció, amikor dolgozott, bármit is mutattak a filmek. Rövidebbre is vágathatta volna – sőt, talán meg is kellett volna tennie –, de ez volt az egyetlen engedménye a nőiességnek. Különben is, szerette.

A zuhany forró volt, a víznyomás gyenge, de erre még a legjobb szállodákban is számított a napjainkban zajló víztakarékosság jegyében. A legjobb az volt, hogy addig állhatott ott, amennyi időre csak szüksége volt, hogy beszappanozza és leöblítse a testét, majd megmossa és balzsamot tegyen a hajára. Amikor kilépett, az ír apjától és mexikói anyjától örökölt halvány mokkás bőrének rózsaszínes árnyalata volt, és milliószor jobban érezte magát.

Sajnos a víz meleg dögönyözése arra is emlékeztette, hogy csak néhány órát aludt, mielőtt útnak indult, ezért felpattintott egy doboz kólát a kocsiban tartott hűtőtáskából. Ez nem kávé volt, de a célnak megfelelt, amíg nem jutott igazi kávéhoz.

Beburkolózott az egyik törölközőbe, egy másikat pedig a hajára csavart, majd lehúzta a takarót, és a sarokba dobta. Olvasta valahol, hogy a szállodai ágytakarók mindenféle kellemetlen dolognak menedéket nyújtanak, és hogy ritkán mossák ki őket. A munkája megkövetelte, hogy meglehetősen sok időt töltsön szállodai szobákban, ezért megszívlelte ezt.

Az összes párnát a fejtámlának támasztva leült az ágyra, és felnyitotta a laptopját. A szállodában volt wi-fi, így bejelentkezett, és első dolga volt, hogy felment arra a weboldalra, ahol a világ szinte bármely pontjára le lehetett kérni a napkelte/napnyugta táblázatát. Megtalálta a Hermosillóra vonatkozót, letöltötte, majd elküldte magának e-mailben, hogy a mobiltelefonján is rajta legyen.

Visszatérve az emberi világba, belépett az irodai hangpostájába, és több üzenetet is talált, köztük egyet az apjától. Még útközben felhívta, és üzenetet hagyott az otthoni számán, nem akarva, hogy aggódjon, de nem is akart vitatkozni vele arról, hogy az egyik srácot magával kellene hoznia. Az apja üzenete arra utasította, hogy naponta jelentkezzen be, amit nem állt szándékában megtenni. A többi üzenet pedig meggyőzte arról, hogy az apja sem várja, hogy fel fogja hívni. Volt… megszámolta... tizenegy üzenet Dave Harringtontól, az apja egyik fejvadászától, valószínűleg az első számú vadászától, ha őszinte akart lenni. Dave nagydarab, jóképű fickó volt, vad, szőke hajjal, és nagyon jó volt a munkájában. Ezen kívül nagyon jó barátságban volt a főnökével is, vagyis Lana apjával. Sőt, annyira jó barátok voltak, hogy ők ketten úgy döntöttek, Dave lesz Sean Arnold trónörököse, Lana pedig a hercegnője, akit feleségül vesz, és ezzel megszilárdítja az utód szerepét. Mintha megtörténhetne!

Lana a főiskola első éve alatt beadta a derekát, és randizott Dave-vel, főleg azért, hogy az apja kedvében járjon. Dave kedvesnek és figyelmesnek bizonyult, és tele volt tervekkel a közös jövőjüket illetően. Ő pedig tizenkilenc éves volt és elég naiv ahhoz, hogy higgyen neki.

Egészen addig, amíg rá nem jött, hogy a herceg csak egy újabb kutya, aki minden városban más nőt dugott meg, mielőtt hazajött volna a mit sem sejtő hercegnőjéhez.

Lana élete nagy részében fiús lány volt, így a középiskolában nem sokat randevúzott. Dave volt az első igazán komoly kapcsolata. Másfél évig jártak együtt, és Lanának jobban fájt, mint be akarta volna ismerni, amikor rájött, hogy a férfi egész idő alatt megcsalta őt. Volt benne elég büszkeség ahhoz, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, de, ahogy az várható volt, Dave nem értette meg a problémát. Úgy látszik, az apja irodájában dolgozó fickók között, beleértve magát az apját is, gyakori volt a minden városban nőzés. Végül is ők is csak férfiak voltak, akik sokat voltak távol otthonról. Voltak igényeik. Mi mást tehettek volna?

De ez hét évvel ezelőtt volt. Lana már rég továbblépett, és nem is nézett vissza, míg Dave továbbra is kitartóan a menyasszonyaként mutatta be. Kínos volt számára, de még mindig együtt kellett dolgoznia Dave Harringtonnal, ezért átfutotta az üzeneteit, hátha valamelyikben mond valami fontosat is. Sajnos mind ugyanannak a témának a különböző változatai voltak. Várható volt, hogy az apja, az áruló, elmondta Dave-nek, hogy ő mit csinál. Dave ezért kinevezte magát a társának ebben a feladatban, és követelte, hogy maradjon ott, ahol van, amíg ő nem csatlakozik hozzá. Sajnos – vagy a lány szempontjából szerencsére – a pasas nem tudta pontosan, hogy hol van, ezért utasította, hogy azonnal lépjen kapcsolatba vele a részletekkel.

Lana a szemét forgatta, és válasz nélkül törölte az összes üzenetet. Dave Harrington jó fejvadász volt, és valószínűleg szörnyű férje lesz egy nap valamelyik nőnek. De az nem ő lesz. A férfi tíz évvel volt idősebb nála, és körülbelül száz évvel a felfogásában. Még mindig úgy gondolta, hogy a nőknek takarítaniuk kell a házat, vacsorát főzniük és gyereket szülniük. És ne aggódjanak, ha a férjük elkóborol mindaddig, amíg a férfi időben hazaér.

Lana viszont rájött, hogy semmi kedve takarítani egy kibaszott házat, nem tud főzni, és ha az apja és Dave unokákat akar, jobb, ha keresnek egy másik inkubátort, mert Lanának nem ez volt az elképzelése a mennyországról. És ha a szeretőiről volt szó, nem állt szándékában osztozkodni.

Gyorsan küldött egy e-mailt az apjának. Részleteket nem közölt, mert úgyis továbbította volna Dave-nek, de tudatta vele, hogy jól van, és hogy a nyomozás zökkenőmentesen halad. Dave előbb-utóbb úgyis meg fogja találni. Elvégre az emberek megtalálása volt a szakmája, és ő nem tett komoly erőfeszítéseket, hogy elkerülje a lebukást. A mobiltelefonjának megpingelése lenne a leggyorsabb módszer. Készpénzzel fizetett a szállodáért, de a férfi így is vissza tudná követni az e-mailjét a helyi hálózatig. Úgy gondolta, egy napja van arra, hogy elhagyja Hermosillót és Xuan Ignacio nyomába eredjen, mielőtt felbukkan Dave. Remélte, hogy Vincent felkészült a gyors távozásra. Ellenkező esetben hátra fogja hagyni őt.

Elgondolkodott azon, hogy mi lesz a férfi reakciója, ha ezt elmondja neki, és elmosolyodott.

Egy órával később, aznap este már másodszor állt Vincent irodája előtt. Átöltözött, de nagyjából ugyanaz volt rajta, mint korábban – fekete hosszú ujjú póló, fekete kommandós nadrág és kabát, valamint fűzős, fekete bakancs. Kedvenc Sigje a szokásos helyén volt a pisztolytáskájában, a vállpántot eltakarta a kabátja, és a szokásos három kést rejtette el magán – egyet a jobb bakancsában lévő egyedi tokban, egy másikat a combzsebében, és egy kicsi, de halálos, három és fél hüvelykes pengét az oldalzsebében. A haja rendezett fonatban volt, alul még mindig nedves maradt, mert a vacak szállodai hajszárítónak nem volt elég ereje ahhoz, hogy teljesen megszárítsa az idő alatt, amíg el kellett készülnie.

De Hermosillo levegője meleg volt. Ez hamarosan gondoskodni fog a nedves hajáról, és a hűvös nedvesség jól esett a frissen hidratált bőrének.

Miközben felmarkolta a hátizsákját, és bezárta az autót, észrevette, hogy a szórakozóhely már teljesen bezárt. Se fény, se zene, se a bejárat körül tolongó emberek. Látta a csukott ajtón és a redőnyös ablakokon keresztül kiszivárgó fényeket, mintha valaki bent lenne, de nem volt buli. Talán éppen takarították a korábban keletkezett rendetlenséget – amihez kétségtelenül Vincent és a véres ökle is hozzájárult.

Vincent irodájának ajtaja kinyílt, mielőtt a lány felért volna a legfelső lépcsőfokra, ami azt bizonyította, hogy valaki odafigyelt rá.

– Üdvözlöm újra itt, Ms. Arnold – mondta ugyanaz a recepciós egy gyors mosollyal. – Menjen csak be! Lord Vincent már várja önt.

Lana nem mutatta ki a meglepettségét. Arra számított, hogy a férfi megvárakoztatja, egyszerűen azért, mert megtehette. Talán mégsem lenne olyan szörnyű dolgozni vele. Leszámítva persze a féktelen szexualitását. Azzal szemben résen kellene lennie. És talán át kellene állnia a hideg vízzel való zuhanyozásra, amíg ez a munka véget nem ér.

 

 

Vincent felpattant, amikor Lana Arnold belépett az irodájába, és elkapta a nő gyorsan elrejtett meglepett pillantását. De őt arra nevelték, hogy felálljon, ha egy hölgy belép a szobába, még akkor is, ha a hölgy katonának volt öltözve és fegyvert viselt. A pokolba is, talán különösen akkor. A nő hosszú, sötét haja újra a helyén volt, bár megmosta, amíg távol volt. Vincent érezte a sampon illatát, valamint a megmaradt nedvesség nyomát is.

Michaelnek kiadta a feladatot, hogy dolgozzon a telefonlistán, és próbáljon meg találni egy olyan vámpírt Hermosillóban, aki ismerhette Xuan Ignaciót. Eközben Vincent az interneten kutatott Lana Arnold után. Sajnos, vagy talán szerencsére, nem sok mocskot talált. A lány az Arizonai Egyetemen szerzett biológus diplomát – ez meglepetés volt –, és most az apja, Sean Arnold alkalmazásában állt, az ő meglehetősen sikeres szökevény-visszaszerző, azaz fejvadász vállalkozásában. Sean három fejvadászt alkalmazott teljes munkaidőben, köztük Lanát, és esetenként még néhányat szerződtetett alvállalkozóként. Legtöbbször szökevényeket kerestek, de más feladatokat is végeztek, például felkutatták a gazdag családok eltévedt ivadékait, és hazavitték őket anyucihoz és apucihoz. Lana mostani munkája – egy üzenet eljuttatása egy rég elveszett vámpírhoz –, nem tartozott a szokásos feladataik közé, és Vincent úgy gondolta, hogy egyszeri alkalomról van szó.

Lana maga egyedül élt, és soha nem volt házas. Ez a különös részlet tetszett neki, bár hogy miért, az még mindig rejtély volt számára. Vonzó nő volt. Rendben. De nehéz eset is volt. Ez viszont egyáltalán nem volt olyan jó.

Lana letette a hátizsákját az íróasztal előtti székre, majd áthajolt, és kezet nyújtott neki. Vincent automatikusan megfogta a nő kezét, bár ahelyett, hogy megrázta volna, a szájához emelte, és a kézfejéhez érintette az ajkát, egy kicsit elidőzve, hogy megízlelje a fejvadászhoz képest nagyon puha bőrt. A nő izmai érezhetően megfeszültek, és a férfi elengedte a kezét, mielőtt Lana el tudta volna húzni. De a férfi figyelte a lány reakcióját, és észrevette a homályosan csalódott kifejezést az arcán, a felhúzott szemöldököt, amely azt mondta, hogy kiszámítható és unalmas volt. Vincent utált kiszámítható és unalmas lenni.

– Sikerrel jártál? – kérdezte a lány, és a kezét az oldala mellé eresztette egy nyugtalan mozdulattal, mintha küzdött volna a késztetés ellen, hogy a nadrágja szárához dörzsölje, hogy eltávolítsa a csók nyomát.

Vincent szeme összeszűkült, de átkozott legyen, ha a nő felülmúlja hűvösségben.

– A hadnagyom, Michael, beszélt a város két idősebb vámpírjával – válaszolta simán. – Beleegyeztek, hogy találkozzanak velünk.

– Találkozhatunk ma este?

Vincent nem válaszolt a lány kérdésére. – Úgy tűnik, nagyon vágysz a vadászatra, Lana. Van valami sürgős dolog, amiről nem tudok? – kérdezte helyette.

– Nem – mondta gyorsan a lány. – Úgy értem, nem egészen. De szeretjük boldoggá tenni az ügyfelünket.

– Különösen azokat, akik nem kerülnek börtönbe, hm? – mondta, csak félig tréfálkozva.

– A mi ügyfelünk soha nem az, aki visszakerül a börtönbe – tájékoztatta a lány, láthatóan még félig sem szórakozva.

– Természetesen – mormogta, majd rákacsintott, egyszerűen csak azért, hogy tesztelje a lány visszafogottságának határait. Előbb-utóbb meg kell törnie. – Nos, szerencséd van – mondta neki –, mert mint kiderült, mindkét vámpír ráér ma este találkozni velünk. – Nem tette hozzá, hogy egyáltalán nem kérte őket találkozóra. Ez nem egy kibaszott demokrácia volt. Ha beszélni akart egy vámpírral, azok vagy elérhetővé tették magukat, vagy viselték a következményeket.

– Ide fognak jönni, vagy...

– Már úton vannak. Hacsak nincs ellenvetésed, mindannyian a konferenciateremben találkozunk, és kellemesen elbeszélgetünk.

– Ez így jó lesz.

– Képek nélkül – tisztázta Vincent azonnal. – Se videó, se semmiféle felvétel.

– Természetesen nem – értett egyet a lány. – Csak jegyzetelni fogok, ha nem gond.

– És természetesen megosztod velünk.

A lány oldalra döntötte a fejét, és egy kíváncsi kis mosolyt villantott a férfira. – Nagyon bizalmatlan vagy?

– Jó okunk van arra, hogy bizalmatlanok legyünk, ha emberekről van szó, Lana – mondta komolyan, kihagyva azt a tényt, hogy még bizalmatlanabb volt vámpírtársaival szemben.

A lány szégyenkezve elpirult – az embertársai nevében? – és ez látvány volt a javából. Rózsás színárnyalat forrósította szép aranybarna bőrét, az első repedés a páncélján. Vincent kiélvezte a pillanatot, majd az ajtó felé intett.

– A tárgyalóterem a folyosó túloldalán van. Hogy megy a spanyol?

– Nem folyékonyan, de több mint társalgási szinten.

Vincent bólintott. – Ha valamit nem értesz, szólj! Ne őket kérdezd közvetlenül, hanem engem! Ezek idős vámpírok, te pedig ember és nő vagy. Nagyon hagyománytisztelőek, és abból az időből származnak, amikor még a nők nem irányították a dolgokat.

– Most sem ők irányítják a dolgokat – mormogta a lány, és kicsit elmosolyodott, amikor a férfi felnevetett. Egy újabb rés a páncélon? Talán.

– Hát, amúgy sem irányítanak mindent – ismerte el a férfi, és hagyta, hogy nevetés színezze a szavait. – De ma este könnyebb lesz, ha ezt a bizonyos dolgot az én módszeremmel csináljuk.

– Ezért vagyok itt. Te vagy a szakértő – mondta a nő.

 

 

Lana várta Vincent válaszát.

– Igen, az vagyok – mondta simán. A korábbi vonakodása ellenére ez nem igazán volt meglepő. A lány hajlandó lett volna fogadni, hogy a férfi selymesen simulékony tudott lenni, amikor csak akart, egészen addig a pillanatig, amíg le nem csábította a nőt a lábáról. Vincent kikísérte Lanát az irodájából, át a folyosón, a kezét a lány derekán tartva, azzal az ürüggyel, hogy a tárgyalóterembe vezeti. Ártatlan érintés volt, sőt, udvarias. De az ártatlansághoz egy kicsit túl közel volt. Érezte a férfi testének melegét, a tiszta, férfias illatát, és az udvarias érintés hirtelen megdöbbentően intimnek tűnt. A lány megmerevedett, de sikerült elkerülnie, hogy elhúzódjon. Szüksége volt Vincent együttműködésére ahhoz, hogy elvégezze ezt a munkát Raphaelnek, és azzal sértegetve őt, hogy a legkisebb érintésre is megrándul, aligha lehetett volna ezt az együttműködését megszerezni. A fickó egójának pedig nem kellett tudnia, hogy ilyen erősen hatott rá.

Belépve a konferenciaterembe, Michaelt és két másik várakozó vámpírt talált. Egy nehéz, fából készült tárgyalóasztalnál ültek, egy újabb lenyűgöző antik darab, amely úgy nézett ki, mintha valaha egy gazdag mexikói földbirtokos haciendájának ebédlőasztala lett volna. Az asztal körül szétszórt bőrszékek viszont a modern kényelem csúcsát jelentették.

Lana hálásan belesüppedt az egyik kényelmes székbe. A teste kezdett nyűgös lenni az alvás iránti igényében, és minden egyes régi sérülés is kezdett jelentkezni, a tízéves korában eltört karjától kezdve a hátában lévő, egy közel 110 kilós szökevénnyel való tavalyi birkózás miatt megsérült izmokig. Lenyelt egy megkönnyebbült sóhajt, miközben elhelyezkedett a székben, és az asztal másik oldalán ülő két vámpírt tanulmányozta. Vincent azt mondta, hogy idősek, de mint minden vámpír esetében, nem volt egyértelmű a valódi koruk. Mindketten a húszas éveikben járóknak néztek ki, egyikük valamivel idősebbnek látszott a másiknál, és mindketten alacsonyak és sötétek voltak, szögegyenes hajjal és fekete, bizalmatlan szemekkel.

Vincent nem fáradozott a bemutatással. Besétált a nő mögött a szobába, leült az egyik székre, és gyors és kissé archaikus spanyol nyelven kezdett beszélni, és csettintett valamit, ami nagyon is úgy hangzott, mint egy parancs.

Lana a fejében lefordította, és tudta, hogy nem ért minden szót, de a lényege az volt: Elmondjátok ennek a nőnek, amit Xuan Ignacióról tudtok! Egyértelműen parancs.

A két idősebb vámpír bólintott, az arcuk alig árult el valamit. De Lana megesküdött volna rá, hogy félelem villant a szemükben, mielőtt felé fordították volna a figyelmüket. Úgy tűnt, arra várnak, hogy a lány kérdezzen valamit. Lana Vincentre nézett. Végül is ő volt az, aki azt mondta neki, hogy ne beszéljen velük közvetlenül.

– ¿Dónde vive? – kezdte. – Hol lakik?

– Pénjamo – mondta a kissé idősebbnek tűnő, akcentusos angolsággal. – Az El Cero San Miguelen. Mindig is így volt.

– El Diablo – értett egyet a fiatalabbik, és bólintott.

Lana a homlokát ráncolta. Az ördög? Mi a fenét jelentett ez?

– Tündérmesék ostoba gyerekeknek – utasította el Vincent szinte dühösen. – Találkoztál már vele? – kérdezte, az idősebb vámpírnak címezve a kérdését.

– Egyszer – válaszolta az. – Emberként jelent meg, de nem úgy, mint te vagy én. Sápadt, mint egy szellem, fehér hajjal, és vak, de mindent látó szemekkel.

Vincent egy türelmetlen mozdulatot tett. – Hol volt ez?

– Igazat mondtam, uram! Soha nem váltottam vele szót, és csak egyszer láttam. Az El Cero San Miguelen. Ott fogja megtalálni.

Vincent kissé elfordította a székét, hogy szkeptikus pillantást vessen Lanára. – Van kérdésed?

– Több mint egy – ismerte el a lány.

– Hadd fogalmazzam újra – mondta. – Van kérdés, amire a látogatóink tudnak válaszolni?

Lana a homlokát ráncolta. – Nem akarok senkit sem megsérteni... – mondta, majd elhallgatott, amikor Vincent figyelme áttért Michaelre, és a fejével az ajtó felé biccentett. Mielőtt Lana teljesen regisztrálta volna a szándékát, Michael és a két idősebb vámpír már el is hagyta a szobát, becsukva maguk mögött az ajtót.

– Még nem fejeztem be – csattant fel a lány, bosszúsan, amiért a férfi nem adott neki esélyt, hogy kikérdezze az idősebb vámpírokat. Miért vette a fáradtságot, hogy megkérdezze, ha ilyen bunkó akart lenni?

– De igen – mondta a férfi, újra felszítva a lány haragját az elutasító hozzáállásával. – Nézd, amikor egy kérdés azzal kezdődik, hogy nem akarok senkit sem megsérteni, akkor valaki meg fog sértődni. Az évszázados életük ellenére – vagy talán épp azért – ezek ketten még mindig nem kifinomultak, és a szívük mélyén nagyon is hagyománytisztelők. Te egy nő és egy gringa vagy. Ha valami olyasmit vennének rossz néven, amit mondasz – és ehhez nem kell sok –, akkor elhallgatnának, és nem lennének hajlandóak tovább segíteni neked. És csak azért voltak ilyen udvariasak, mert itt voltam veled a szobában. Különben is, hisznek minden szavukban. – A férfi hitetlenkedve rázta a fejét. – Nehéz megérteni az ilyen kitartó babonát.

Lana némileg megnyugodott a magyarázatától, de nem tudta megállni, hogy ne vágjon vissza: – Úgy tűnik, te nagyon is jól megérted őket.

Vincent elmosolyodott, nyilvánvalóan úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a nő szavaiban rejlő sunyi sértésről. – Tudom, miről beszéltek. Tudom, hogy melyik helyről beszéltek.

Lana felsóhajtott, ujjai a számítógépe után viszkettek, hogy saját maga is rákereshessen erre az El Cero San Miguelre. Sajnos csak Vincent volt a segítségére. Jobban szerette volna a Google-t, de Raphael egyértelmű szándéka az volt, hogy Vincent vele legyen, amikor végül átadja az üzenetet Xuan Ignaciónak. Eredetileg az volt a terve, hogy ő maga keresi meg Xuant, és összehozza Vincenttel a nagy találkozásra, de kezdte úgy gondolni, hogy az egész sokkal simábban menne, ha egy helyi vezető is vele tartana az útra. És erre a leglogikusabb személy Vincent volt. Két legyet üthetne egy csapásra. Ha nem öli meg előbb Vincentet.

– Szóval szerinted megbízhatóak? – kérdezte.

– Az igazat mondják, ahogy ők tudják. Különösen Celio, kettőjük közül a beszédesebb, nagyon megbízható. Ha azt mondja, hogy látta Xuan Ignaciót élőben, akkor valóban látta.

– Mi az az El Cero San Miguel, amiről beszélt?

– Pénjamóban van, egy város Guanajuatóban, a hegyek lábánál. Az El Cero San Miguel lényegében egy nagy hegy, amelyről azt tartják, hogy kísértetjárta. Ez afféle turistacélpont azok számára, akiket az ilyen dolgok érdekelnek.

– Erre gondolt a másik, amikor Xuan Ignaciót ördögnek nevezte. Szerinte Xuan az ördög, aki kísérti ezt a hegyet.

– Mondtam neked – mondta Vincent egy hanyag vállrándítással –, hogy babonásak.

– Rendben, nos, hogyan...? A fenébe, szükségem van egy számítógépre! Most már visszatérhetünk a modern korba?

Vincent felnevetett, majd felállt, és kinyújtotta a kezét.

– Gyere, menjünk vissza az irodámba!

Lana figyelmen kívül hagyta a kezét. Az isten szerelmére, nem volt szüksége segítségre az álláshoz. Visszament a férfi irodájába, ismét érezve Vincent jelenlétét a háta mögött. Túlságosan is tudatában volt a férfinak, aki túlságosan is arra törekedett, hogy ezt éreztesse vele. Ha együtt akarják körbeutazni Mexikót, ki kell találnia, hogyan kezelje ezt.

Egyenesen a laptopjához lépett, előhívta Mexikó térképét, Pénjamót keresve. A francba! Legalább ezer mérföldre volt Hermosillótól. Hosszú út. Főleg úgy, hogy Vincent ott ül mellette.

– Ez egy hosszú út – jegyezte meg hangosan, tesztelve a helyzetet.

– Különösen egy nőnek egyedül – jegyezte meg Vincent.

– Repülhetnék.

– Mi repülhetnénk – mondta Vincent egyetértően.

A lány felnézve azt látta, hogy a férfi tudálékos vigyorral néz rá.

– Raphael szeretné, ha veled lennék, amikor megtalálod Xuan Ignaciót. Tagadj, amit csak akarsz, de tudom, hogy Raphael az ügyfeled, és azt mondtad, hogy szereted, ha az ügyfeleid elégedettek. Szóval úgy tűnik, hogy Pénjamóba megyünk, querida. De én inkább vezetnék – kacsintott a lányra.

Lana összeszorította a fogát. Úgy tűnt, minden egyes Vincent társaságában töltött perccel, egyre jobban vonzódik hozzá. Olyan volt, mint azok a nyálkás gombák a horrorfilmekben, amelyek kicsiben kezdenek, de végül teljesen felfalják az embert.

– Valószínűleg eléggé elfoglalt vagy itt – ellenkezett. Lehet, hogy szüksége van a segítségére, de ezt nem muszáj túl könnyen beismernie. A férfi egója elég nagy volt. – Megértem, ha nem tudsz azonnal elindulni. Úgy gondoltam, előbb megkeresem Ignaciót, aztán...

– Főnöknek lenni előnyökkel jár, és nem szívesen okoznék csalódást a nagyfiúnak.

Nem fogja megkönnyíteni a dolgát. Micsoda meglepetés. Jól van, akkor majd belenyugszik. – Készen állsz az autós kirándulásra? – kérdezte Lana.

Vincent vigyora kiszélesedett. – Miért, Lana, azt hittem, már sosem kérdezed meg!

 

Harmadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

– Nem tetszik, hogy így elmész, jefe – mondta Michael másnap este, miközben követte Vincentet a lakása alatti magángarázsba, ahol a személyes járműveik parkoltak. Vincent esetében kettő is volt. Az első egy Venom Black, 2014-es Viper TA volt, de az nem lett volna megfelelő egy mexikói sivatagban tett kiránduláshoz. Ezért a második jármű felé vette az irányt, amely szintén fekete volt, de sokkal masszívabb. Ez egy Suburban terepjáró volt, feketére színezett és golyóálló ablakokkal körös-körül, és páncélozott karosszériával, a futóművet is beleértve. Vincent erőteljes vámpír volt, de még a legerősebb vámpírokat is le lehetett győzni elég mennyiségű golyóval. A kivégzés hagyományos módszere lehetett a fából készült karó, de bármi, ami széttépte a vámpír szívét, ugyanolyan jól működött.

– Csak féltékeny vagy, hogy nem jössz velem – mondta Vincent a hadnagyának, miközben felnyitotta a hátsó ajtót, és bedobta a sporttáskáját a csomagtérbe.

– Kibaszottul igen – értett egyet Michael. – Egyébként is, miért? Ki fog vigyázni rád?

– Lana elég alkalmasnak tűnik.

– Lana hamarabb döfne beléd egy karót.

Vincent becsapta az ajtót, és vigyorogva megfordult.

– Gondolod? Azt hiszem, eléggé megtetszettem neki.

– Képzelődsz!

– Szóval nem gondolod, hogy ellenállhatatlan vagyok?

Michael felhorkant. – Komolyan, jefe, miért kell itt maradnom?

Vincent megállt, és egyenesen szembefordult vele.

– Mert nem akarom, hogy nyilvánvaló legyen, hogy elmentem. Ez Raphael kedvéért van. Megérted, hogy ez mit jelent? Szívességet teszek egy rivális vámpírlordnak. És ha ez nem lenne elég ok arra, hogy titokban tartsam ezt a küldetést, akkor ott van még Enrique szerepe is abban, ami Acuñában történt. Nem lehet véletlen, hogy Raphael kérése két héttel azután jelenik meg, hogy valaki Enrique segítségével megpróbálta megölni őt. És ki a fene az a Xuan Ignacio, hogy Raphael ennyire akarja őt?

– Bassza meg! – káromkodott Michael. – Szükséged van valakire a hátad mögött!

– Nekem az kell, hogy nyomást gyakorolj a forrásaidra, derítsd ki, mi történt Raphael húgával! Meghalt? Tudnom kell!

– Szólok, amint találok valamit, de, atyám... – Megvárta, amíg a megtisztelő kifejezés használata magára vonja Vincent összpontosított figyelmét. – …ne menjen nélkülem Mexikóvárosba! Komolyan!

Vincent bólintott. Mindketten tudták, hogy csak egyetlen oka lehet annak, hogy Mexikóvárosba menjen – kihívni Enriquét a területért. Az összecsapás elkerülhetetlen volt, és már régóta az volt. Mindkét vámpír körülötte táncolt, egyikük sem volt eléggé motivált ahhoz, hogy felborítsa a status quót. Már csak a megfelelő gyufa meggyújtása volt a kérdés. És ha Enrique megtudja, hogy Vincent Raphael kérésére végigrohan Mexikóban, lehetséges, hogy az lehet majd az a szikra, amely meggyújtja a tüzet.

– Ne aggódj emiatt, Mikey! Ha Mexikóváros közelébe kerülök, te biztosan ott leszel. Szükségem lesz rád!

Michael bólintott, még mindig elégedetlenül. – Mi van, ha itt történik valami, mint a múltkor a klubban? Mit mondjak a többieknek?

– A klubot nélkülem is el tudtad volna intézni – mondta Vincent félvállról, és a terepjáró vezetőüléséhez lépett. – Amíg te itt vagy, a többiek azt fogják feltételezni, hogy én is itt vagyok. De ha valaki túl kíváncsi lesz, hívj fel, és majd elintézem. A műholdas telefont és a mobilomat is magammal viszem.

Becsúszott a vezetőülésbe. – Ne nézz olyan szomorúan, Mikey! Hozok neked ajándékot.

Michael felemelte a kezét egy dupla baszd meg tisztelgésre.

Vincent nevetve becsukta az ajtót, és elfordította a kulcsot, majd leeresztette az ablakot, és integetett, miközben kihajtott a garázsból.

 

 

Lana kijelentkezés nélkül hagyta el a szállodát. Még egy éjszakára be volt jelentkezve, és a korai kijelentkezéssel pénzt spórolhatott volna, de úgy döntött, hogy nem teszi. Az ő szakmájában sosem ártott, ha az emberek nem tudták, hogy pontosan hol is van. Azzal, hogy automatikus kijelentkezéssel fizetett a plusz éjszakáért, senki sem tudná meg, hogy már elutazott ismeretlen helyre. Legalábbis nem azonnal. Extra biztosítékként kitette volna a „Ne zavarjanak” táblát, de ez nem tévesztett volna meg egy olyan elszánt nyomozót, mint az apja, vagy Dave Harrington. Nem gondolta, hogy már eljutottak eddig, de inkább a legrosszabbat feltételezte. Így lehetett a legjobban felkészülni, amikor a szar végül a ventilátorba csapódik, és a végén mindig így történt.

A hátsó lépcsőn ment lefelé, elkerülve az előcsarnokot. A Yukonja a parkoló legvégén parkolt. Kinyitotta, hátra pakolta a táskáját, és a nyitott ajtóban állva éppen Vincent számát kereste a névjegyzékében, amikor egy fekete Suburban gurult mögé, és megállt.

Félredobta a telefont, elővette a Sigjét, és egyetlen mozdulattal megfordult. A hozzá legközelebbi, fekete színű ablak lecsúszott, és Vincent tűnt fel a volán mögött, aki vigyorgott, mint egy idióta. Egy különösen jóképű idióta, de akkor is.

– Le akarsz lőni, mielőtt még elkezdenénk?

Hűvös pillantást vetett rá. – Ne kísérts! – mondta, és visszatette a Siget. – Azt hittem, hogy én szedlek fel téged.

– Nem hiszem, hogy megbeszéltük volna – mondta vidáman. – De ha már úgyis itt vagyok, szállj be!

– Azt hiszem, az én járművemmel kellene mennünk. Kevésbé feltűnő.

– Ahová megyünk, ott a feltűnő a jó. Így kevésbé leszel célpont.

– Ennek semmi értelme!

– Mexikóban vagy, querida. Az enyém golyóálló. És a tiéd?

Lana elkomorult, de ezt el kellett ismernie. – Rendben – egyezett bele. – De a vezetést cseréljük.

Vincent elutasítóan felhorkant. – Nem hiszem.

– Ezer mérföldet kell megtennünk. Te vezetsz éjszaka, én vezetek nappal. Így gyorsabban odaérünk.

– Éjszaka fogunk utazni, és napközben megállunk aludni, mint a civilizált emberek.

– A civilizált emberek éjszaka alszanak. És mi van, ha nincs hol aludni, amikor felkel a nap?

– Lesz.

– Honnan tudod?

– Mert én programoztam be az átkozott útvonalat, és én vezetek – morogta Vincent, végre elveszítve a hidegvérét.

Lana önelégült pillantást vetett rá, megengedve magának egy apró, elégedett mosolyt.

– Jól van – mondta hanyagul, mintha az egész ügy soha nem is számított volna. – Nyisd ki a hátsó ajtót!

– Ki van nyitva – csattant fel a férfi.

A nő nem szólt semmit, de a mosolya kiszélesedett, amikor megfordult, felkapta a táskáját, majd odasétált, és bedobta a Suburban csomagterébe. Visszament a Yukonjához, és összeszedte a maradék felszerelését – a hátizsákot a laptopjával, a portfóliójával és az igazolványaival, valamint a hűtőtáskáját, amelyet megtöltött az automatából jéggel és kólával, valamint némi élelemmel az utazásra. A homlokát ráncolva gondolt arra, hogy a vámpír valószínűleg nem fog osztozni a csokiján és a chipsén, aztán azon tűnődött, hogy pontosan mit is fog enni. Nem őt, az biztos.

Mindent bedobott Vincent kocsijának hátsó ülésére, majd beszállt a Suburban anyósülésére, és belesüppedt az ülésbe, amely sokkal fényűzőbb volt, mint az ő Yukonjában. Talán mégiscsak jó dolog volt, hogy Vincent terepjárójával mennek. Bár nem gondolta, hogy sokat elmond a jövőbeli munkakapcsolatukról, hogy még a parkolóból sem tudtak vita nélkül kijutni.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez működni fog – mondta, miközben Vincent gumicsikorgatva kanyarodott déli irányba a 15-ös útra, amely majdnem egészen a célállomásukig vitte őket.

– Mármint mi? – kérdezte szórakozottan, és úgy vágott a többi autó elé, mintha a daytonai gyorsulási pályán lennének, nem pedig egy közúton.

– Te és én, hogy együtt dolgozzunk. Úgy tűnik, nem jövünk ki egymással.

Elfordította a fejét, hogy hosszan a nőre nézzen, az arany fülbevalója megvillant a műszerfal fényében. – Jól ki fogunk jönni egymással, querida. Majd meglátod!

Lana a szemét forgatta a becézés hallatán, de nem szólt semmit. Elhatározta, hogy elvégzi ezt a munkát, ami azt jelentette, hogy a következő néhány napra a férfival ragadt. De profi volt. Képes volt lenyelni egy kis ingerültséget, ha ez azt jelentette, hogy megtalálja Raphael szellemvámpírját, elvégzi a munkát, és hazatér.

Csak úgy száz mérfölddel később döbbent rá, hogy sokkal többet fog csinálni annál, mint hogy Vincent mellett ül a nagy terepjárójában. Egy szállodában is fog lakni vele.

Bassza meg!

 

Negyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Lana a vizes palackja után nyúlt, de visszarántotta a kezét, amikor az súrolta Vincent középkonzolon pihenő karját. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan hatalmas terepjáróban, mint a Suburban, bőven van hely mindenkinek, de Vincent olyan átkozottul nagy volt, és a válla olyan széles. Nem csoda, hogy állandóan a konzolra támaszkodott, beletolakodva az ő helyére is. Ferde pillantást vetett rá, és látta, hogy a férfi szájának egyik oldala önelégült vigyorra görbült. Természetesen észrevette a reakcióját az érintkezésükre. Mindent észrevett. Kezdte megkérdőjelezni az eredeti stratégiáját vele szemben. Azt gondolta, hogy a hűvös és profi a helyes út, de úgy tűnt, hogy a közönye csak arra készteti a férfit, hogy olyan dolgokat tegyen, amivel felbosszantja.

Olyan dolgokra, mint... ez! Épp most vette fel a lány vizes palackját, a szájához emelte, és belekortyolt, miközben Lana hitetlenkedve bámult rá. Azt várta, hogy most ebből igyon? Még az ismerőseivel sem osztotta meg a vizes palackot.

– Szóval, Lana – mondta, és visszatette a palackot a pohártartóba, anélkül, hogy ránézett volna. – Hogy lettél fejvadász? Ez nem éppen az a pályaválasztás, amiről a legtöbb kislány álmodik, nem igaz?

Lana addig bámult rá, amíg a férfi kérdőn felvont szemöldökkel rá nem pillantott.

– Most akkor beszélgetni fogunk? – kérdezte hűvösen.

Vincent enyhén elmosolyodott, tekintete ismét az előttük lévő autópálya sávjára szegeződött.

– Persze – mondta. – Miért is ne? Még több száz mérföldet kell megtennünk.

Lana egy pillanatig még tanulmányozta a férfit, aztán azt mondta: – Oké. Egy kérdés a kérdésre. Én válaszolok egyre, aztán te is válaszolsz egyre.

A férfi megvonta a vállát. – Nekem megfelel.

– Az apám fejvadász – válaszolta a férfi kérdésére. – Hogyan lettél vámpír?

– Ó, nem! – mondta Vincent, egy elutasító nevetést kiadva. – A játékot nem így játsszák! Már tudom, hogy az apád fejvadász. Azt akarom tudni, te miért lettél fejvadász, mint az apád. Mit gondol az anyád?

– Ez két kérdés, de rendben. Nagyjából apám irodájában nőttem fel. Anyámnak volt munkája, így az irodavezető volt a bébiszitterem, és a srácok, akik neki dolgoztak, a nagybátyámnak tekintették magukat. Néhányan közülük még mindig így tesznek.

– Az édesanyád nem dolgozott az apádnak, mint te?

– Nem, ő az értékesítésben dolgozott. Még mindig ott van, de most leginkább azzal van elfoglalva, hogy valaki másnak a felesége legyen. A szüleim elváltak, amikor tizenegy éves voltam. Tizenkét éves koromig megosztották a felügyeletet, amikor is az anyám hozzáment a szeretőjéhez, és Kaliforniába költözött. Ekkor már nem tudtak megegyezni a felügyeletről, így rám bízták a választást.

– Ez aztán szívás!

– Igen, az volt. Tizenkét éves voltam. Akkor azt mondtam magamnak, hogy azért, mert mindketten annyira akartak engem. De most már azt hiszem, inkább azért volt, mert egyiküket sem érdekelte. – Lana felfedezte, hogy több mint keserűen hangzik, és folytatta. – Akárhogy is, a választás azon múlt, hogy mi számított nekem a legjobban. És a tizenkét éves lányok elég felszínesek. Csak annyit tudtam, hogy ha az anyámmal megyek, iskolát kell váltanom, és teljesen új barátokat kell szereznem. Márpedig én eleve nem voltam túl jó a barátkozásban. Így hát az apámat választottam.

– Szereted az apádat?

– Természetesen – mondta Lana, de ez még a saját fülének is gyengén hangzott. Vincent egy pillanatra elhallgatott, és a lány remélte, hogy a férfi nem vette észre.

– Jól kijöttök egymással?

– Fejvadász lettem, nem igaz? Neki dolgozom.

– Nem ezt kérdeztem!

– Akkor mit kérdeztél? Nem vagy a terapeutám, Vincent!

– Igaz. Mi van az anyáddal?

– Jól kijövünk egymással. Sosem volt bennünk sok közös.

– Miért volt gondod a barátkozással?

– Azt hiszem, túlságosan fiús vagyok. Én voltam az a fiú, akit apám mindig is akart.

– Ki volt a legjobb barátnőd? A lányoknak mindig vannak ilyenek, nem?

Felidézve az emlékeket, Lana elmosolyodott.

– Gretchen Foster. Az apám irodája mögötti bérházban lakott. Valahogy összekötött minket a közös nyomorúságunk.

– Ő is olyan fiús lány volt, mint te?

– Ó, nem! Gretchen gyönyörű volt.

– Gyönyörű vagy!

Lana meglepetten pislogott erre az egyszerű kijelentésre. A férfi olyan magától értetődően mondta, nem úgy, mintha fel akarná szedni, hanem mintha tényleg komolyan gondolná. Elég sokáig hallgatott ahhoz, hogy a férfi ránézzen.

– Az vagy – mondta Vincent halkan, és úgy tűnt, zavarba ejtette a lány reakciója.

– Igen, nos – motyogta, majd végül azt mondta: – Akkor még biztosan nem voltam, de Gretchen igen. És a tinilányok gonoszak tudnak lenni. Minden fiú szerette Gretchent. Soha nem járt egyikükkel sem, de ők mégis körülötte lógtak, és a többi lány utálta ezt. Elindították a pletykát, hogy Gretchen könnyűvérű, és ezért kedveli őt minden fiú. Hogy bármelyik sráccal lefeküdt, aki csak akarta.

– De nem volt az.

– Épp az ellenkezője. Nem hiszem, hogy Gretchen a gimnázium első osztályáig randizott volna. A szülei nagyon szigorúak voltak. Elment iskolába, és utána rögtön haza is tért.

– És hogy jöttetek össze?

– Ahogy mondtam, a szülei szigorúak voltak. Elvárták a jó jegyeket, és Gretchennek gondjai voltak a matematikával. Én afféle zseni voltam benne, úgyhogy cseréltünk. Ő megoldotta az én problémámat, én pedig az övét.

– Nem értem!

– Ő elolvasta az összes divatmagazint, mindent tudott a sminkről, a ruhákról, meg mindenről. Nekem nem volt anyám, és apám nem éppen Vogue-ot tartott az irodában. Szóval Gretchen megtanított a lányos dolgokra, hogyan öltözködjek, hogyan csináljam meg a hajamat, a sminkemet. Én pedig korrepetáltam őt matekból.

– Mit szólt apád ahhoz, hogy a fia lányos dolgokat tanul?

Lana felnevetett. – Igen, amint kinőttek a melleim, teljesen kifordult magából. Úgy döntött, hogy nem akarja, hogy olyan sokat lebzseljek az irodában. Azt hiszem, aggódott, hogy a srácai ötleteket kapnak. – Majdnem hozzátette: Legalábbis addig, amíg ki nem választotta a férjemnek valót. Hála Istennek, nem tette. Vincent ettől teljesen kikelt volna magából.

– Hol van most Gretchen? – kérdezte.

– Együtt jártunk egyetemre, és ott megismerkedett egy pasival. A diploma megszerzése után összeházasodtak, és van két gyerekük. New Yorkban élnek.

– Boldog véget ért.

– Igen, úgy volt. – Lana csendbe burkolózott, aztán elkomorult. – És ez sokkal több volt, mint egy kérdés. Tartozol nekem!

Vincent olyan vidáman nevetett, hogy Lana egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. Vincent mogorván vagy vigyorogva pompás volt. De Vincent nevetve? Az annyira túlment a gyönyörűségen, hogy nem is tudott rá szót találni.

– Azt hiszem, igen – értett egyet a férfi, látszólag nem lévén tudatában a lány elbűvöltségéről. – Kérdezz!

Lana nyelt egyet, esélyt adva a túlreagáló hormonjainak, hogy lehiggadjanak. Talán gyakrabban kellene dugnia, ha egy egyszerű nevetés ennyit tudott tenni vele. Mikor szexelt utoljára? A homlokát ráncolta. Olyan régen, hogy nem is emlékezett pontosan. Ezt majd orvosolnia kell, ha hazaér. De most éppen a mellette ülő vámpírral kell foglalkoznia, aki arra várt, hogy feltegyen egy kérdést.

– Oké – mondta a lány. – Még mindig tudni akarom, hogyan lettél vámpír. És... – És mit? Mondania kellene valamit, mielőtt a férfi észrevenné, hogy fecseg. – És, kapok egy második kérdést is, szóval hány éves vagy?

– Ezek eléggé személyes kérdések egy vámpírtól, Lana – mondta a férfi, nyoma sem maradt a korábbi jókedvének.

– Ahogy az is, hogy a szüleim válásáról kérdeztél – ellenkezett halkan.

A férfi bólintott. – Igazad van! Rendben, akkor dőlj hátra, querida, és elmesélek neked egy történetet két testvérről.

 

Texas, 1876

 

– Kérlek légy óvatos, mijo[1]. És vigyázz a testvéredre!

Vincent becsatolta az utolsó szíjat a nyergén, majd apró termetű anyjához fordult.

– Mama! – Óvatosan átölelte, mint egy törékeny babát, akire hasonlított. Még két óriási fiú, és több mint huszonöt évnyi bűnben élés után is ő volt a legszebb nő a farmon. Lehet, hogy a fiú szeretete beszél belőle, de ő is látta a fényt az apja szemében, valahányszor ránézett. Egy szegény guatemalai lány volt, szobalány a nagyszülei nagy házában, amikor megakadt rajta az apja szeme. Ugyanezek a nagyszülők most nem voltak hajlandóak elismerni Vincentet vagy az öccsét, mert fattyúk voltak. Szerelemből születtek, de házasságon kívül. Az apja egyetlen fia és örököse volt gazdag családja marhaimpériumának, de megesküdtek, hogy kitagadják, ha ennyire a rangján alul házasodik.

Elérték, amit akartak, de Vincent apja is. Nem vette el guatemalai szeretőjét, a fiai anyját. De soha senki mást sem vett el. Vincent és az öccse, John, a farmon nőttek fel. Persze nem a nagy házban. Származásukat nem ismerték el, bár a farmon mindenki tudott róla. Talán a lovaik egy kicsit jobb tenyészetből voltak, a felszerelésük egy árnyalattal finomabb volt, de amint elég idősek lettek, ugyanúgy dolgoztak napkeltétől napnyugtáig, mint a többi munkás a farmon.

És ma a két testvér elindult az első marhahajtására, Abilene és az ottani óriási állatpiacok felé. Normális esetben már régen elmentek volna marhahajtásra, de drága édesanyjuk ellenezte azzal a kifogással, hogy túl veszélyes, és apjuk semmit sem volt képes megtagadni tőle. Így aztán a fiai évről évre otthon maradtak.

Johnt ez nem zavarta annyira. Elégedett volt a farmon a marhaorvos tanoncaként, ezért nem volt itt, hogy elviselje az anyjuk könnyeit, amikor a fiai Abilene-be mentek. John a farm másik oldalán volt, és segített az orvosnak felpakolni az ellátmányt. Vincent viszont nem elégedett meg azzal, hogy egész életét egy helyen élje le. Látni akarta a világot a farmon túl, meg akarta látogatni Abilene nagyvárosát, meg akarta nézni Kansas tágas síkságait, és azon túl is. Bárhol és bárhová, ami nem a farm volt, ahol felnőtt.

– Óvatosak leszünk, mama – biztosította a nőt, és megcsókolta a homlokát. – Mindig azok vagyunk.

– Si, tudom. Várni fogok rád!

– Vigyázz a papára!

– Pfft! – Az anyja elutasító legyintést tett, de Vincent látta a szeretetet a szemében.

A hajtásfőnök a parancsot kiáltotta, hogy szálljanak fel, és Vincent megkönnyebbülten vett levegőt.

– Mennem kell, mama! Óvatosak leszünk, és még karácsony előtt találkozunk.

– Jaj, olyan soká, mi hijo[2] – suttogta hevesen, és szorosan átölelte. Erős volt egy ilyen aprócska nőhöz képest.

Vincent egy újabb csókot nyomva a nő homlokára szabadította ki magát. Egész nap itt tartaná, ha most nem szakad el. Felpattant a lovára, és egy hetyke intéssel búcsút vett gyönyörű édesanyjától, nem tudva, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy látja őt.

 

 

– Nem mehetnénk csak úgy egyszerűen haza? – kérdezte John hónapokkal később, és egy botot dobott Vincenthez a kis tüzük másik oldalán ülve. – Nem volt elég Abilene?

A marhahajtásnak vége volt, és közel sem volt olyan izgalmas, mint amilyennek Vincent remélte. A nagy kalandjuk nem volt más, mint hónapokig tartó piszkos, kemény munka, hosszú napok a nyeregben és rossz étel. Másfelől viszont ő és az öccse most már szabadon, a saját tempójukban haladhattak hazafelé, és Vincent elhatározta, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle.

– Egy mexikói kocsma, öcsém, néhány mérföldre az utunktól. Csak ennyit kérek! Talán ez az egyetlen esélyünk.

– A marhák minden évben mennek a piacra, Vicentillo.

– De ki tudja, hogy elengednek-e minket? Ha a nagyapánk meghal, akkor a papáé lesz a farm, és soha többé nem fog elküldeni minket. Mama nem fogja hagyni.

– Ha nagyapa meghal – horkant fel John. – Az az öreg túl gonosz ahhoz, hogy meghaljon.

– Még az ördög is megkapja a magáét, Juanito!

– Rendben, egy kocsma, de te... – Hirtelen félbeszakította magát, megpördült, hogy a sötétségbe bámuljon. – Ki van ott? – kiáltotta, felemelve a hangját, miközben a korábban félretett fegyverövéért kapkodott.

Vincent is felállt vele egyidőben, Smith and Wessonja már a kezében volt, amikor a banditák megrohanták a kis táborukat – piszkos, kemény kinézetű férfiak, akik lövöldözve jöttek, a szájuk villogott a sötétben. Vincent elszörnyedve nézte, ahogy az első golyók a fivére mellkasába fúródnak. John a levegőben repült a becsapódásuk erejétől. Vincent ujja megrándult a ravaszon, a fegyvere felrobbant a hőtől, de már késő volt. Égető fájdalom hasított a gyomrába, és azon kapta magát, hogy hátrazuhan a texasi síkság kemény földjére. Kicsavarodva Johnt kereste, a fivére után nyúlt, akiről gondoskodnia kellett volna, akinek megígérte, hogy hazaviszi az anyjuknak karácsonyra.

Éles fájdalom hasított a mellkasába. És hirtelen tudta, hogy egyikük sem látja többé az otthonukat.

 

 

 

---

[1] Drágám

[2] Fiam