5.-6.-7. Fejezet

 

Ötödik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Mexikó, napjainkban

 

– Ez borzalmas – mondta Lana, és a mellette ülő vámpírra meredt. A férfi érzelemmentesen adta elő a történetét, mintha mindez valaki mással történt volna. Nem szólt semmit, csak egyenesen előre bámult, a tekintete mintha a keskeny fehér sávra szegeződött volna, mivel a fényszórók fényében csak ennyit láttak az útból. Az autópálya egy különösen kietlen szakaszán voltak, ezért jóval a megengedett sebességhatár felett haladt. De olyan könnyedén irányította a nagy terepjárót, mintha valami alacsony, aranyos és sebességre épített valami lett volna, egyik keze a kormánykeréken, a másik a középkonzolon lógott, ujjai egy csak az általa hallott ritmusra kopogtak.

Lana meg tudta érteni, hogy érzelmi távolságtartásra van szüksége az ilyen fájdalmas eseményektől. És folyton elfelejtette, hogy bár Vincent úgy nézett ki, mint egy húszas évei közepén járó férfi, ennél sokkal, de sokkal idősebb volt. Talán ami számára szörnyű tragédia volt, mert csak most hallott róla, az a férfi számára távoli emléknek minősült. Talán még el is hitte volna ezt, ha a férfi nem próbált volna olyan erősen úgy tenni, mintha nem számítana.

– Nem vagyok annyira jártas az akkori fegyverekben, de ha mellbe lőttek, miért nem haltál meg?

A férfi ekkor Lanára pillantott, de csak azért, hogy gúnyolódjon. – Mi van? Szerinted a vámpírok nem halottak? Nem ezt hiszitek ti emberek mindannyian rólunk?

Lana megbocsátotta neki, hogy bunkó seggfej volt, tekintve a szörnyű eseményeket, amiket épp az imént élt át miatta.

– Nem tudom, hogy az emberek általában mit gondolnak, de én tudom, hogy nem vagy halott – mondta neki. Nem mondott mást, mert bár tudta, hogy ők biztosan nem a halálból támadnak fel, ahogyan egyes népszerű regényekben történik, fogalma sem volt arról, mi történt, amikor vámpírrá váltak. Az egyetlen ember, aki talán be tudta volna avatni, az Cynthia Leighton volt, és bár Leighton a közös munkáik során jó néhány hasznos információmorzsát átadott neki, ők ketten pontosan azok voltak – inkább üzlettársak, mint barátok. Részleteket és eredményeket cseréltek, nem pletykákat.

Részben ezért is egyezett bele az információcserébe Vincenttel. A férfi kíváncsi volt rá – bár Lana nem tudta elképzelni, hogy miért, azon kívül, hogy ezzel táplálta azt a kétségtelenül meglévő igényét, hogy minden nőt elbűvöljön, akivel kapcsolatba került. De mivel az ő története meglehetősen hétköznapi volt, hajlandó volt elcserélni az életének egyhangú tényeit a férfi sokkal érdekesebb részleteire.

Vincent azonban mostanra elhallgatott. Úgy tűnt, nem hajlandó tovább játszani a játékukat, még akkor sem, ha még nem válaszolt a lány első és legfontosabb kérdésére – hogyan vált vámpírrá. Nyilvánvaló, hogy nem halt meg azon az éjszakán, amikor lelőtték, de ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy valahogyan ez vezetett ahhoz, hogy vámpír lett belőle. Nem gondolta, hogy máskülönben megosztott volna vele valami ennyire személyes dolgot. És mi a helyzet az öccsével? John meghalt? Vagy ő is vámpírrá vált?

Majd’ meghalt, hogy megkérdezhesse, de nem volt szíve hozzá. Hiába játszotta Vincent a hűvöset és érintetlent, senki sem tudna úgy mesélni a saját halálközeli élményéről, hogy ne érezzen valamit.

– A mesélésnek vége ma estére – mondta végül. – Hamarosan felkel a nap. Gondolkodnunk kell azon, hogy megálljunk.

Lana megnézte a fedélzeti navigációs rendszert. Jó időt mentek, bár a lakottabb területeken kénytelenek voltak lassítani. Vincent határozott volt ebben – olyan okokból, amelyeket nem osztott meg a lánnyal –, nem akarta megkockáztatni, hogy valami olyan jelentéktelen dolog miatt, mint a gyorshajtás, megállítsák. Valószínűleg megúszhatnák egy pénzbeli bírsággal, de még ez is hivatalos feljegyzést eredményezne, amelyet egy elszánt személy felhasználhatna a hollétük nyomon követésére.

Az a sok golyóálló burkolat is lelassította őket, ami kiváló választássá tette a Suburbant a veszélyes területen való átkeléshez, de egyben sokkal nehezebb is lett tőle a jármű. Úgy itta az üzemanyagot, mint a fene, és mivel voltak olyan szakaszok, ahol nem lehettek biztosak abban, hogy van benzinkút, néha még a tank kiürülése előtt meg kellett állniuk, csak hogy biztosak legyenek benne, hogy az nem rosszkor történik majd.

És ne felejtsük el, hogy Vincentnek minden egyes megállóhelyen el kellett bűvölnie minden nőneműt a láthatáron. Öregeket, fiatalokat... a pokolba is, ha egy kislány is lett volna a közelben, valószínűleg őt is elbűvölte volna. És úgy tűnt, egyik nőt sem érdekelte, hogy Vincent Lanával utazik. Amennyire tudták, a nő akár a barátnője, vagy a felesége is lehetett volna. Nem számított. A legrosszabb az első megállóhelyen lévő tinédzser volt. Egy pillantást vetett Lanára, végigmérte, és teljesen elutasította. Mintha a lány tudta volna, hogy Vincent boldogan lecserélné Lanát valami idióta tinédzser benzinkutasra.

Nem mintha Lana magának akarta volna. A pokolba is, dehogy. Csak az elv volt a lényeg.

Összeszűkült szemmel nézett Vincentre, aztán undorodva forgatta a szemét, legalább annyira magára, mint a férfira. Mit érdekelte, hány nővel flörtöl a fickó? Elővette a mobilját, és beütötte a tartózkodási helyüket. Az energiáját jobb lesz arra fordítani, hogy találjon reggel előtt egy helyet, ahol megállhatnak.

– Mi a helyzet Guamúchillal? – kérdezte, ráközelítve a térképre. – Ott megállhatunk. Az egy jó nagy város, és nem kellene, hogy...

– Még előtte megállunk – szakította félbe Vincent. – Egy kisváros, úgy ötvenmérföldnyire, északkeletre.

– Nem látom...

– Nem lesz rajta a térképen. A város túl kicsi.

– Akkor hogyan...

– Már jártam ott korábban. Van ott egy kocsma. A nőnek van néhány szobája, és a helynek az évnek ebben a szakában üresnek kell lennie.

Nő. Persze, hogy van ott egy nő. Úgy tűnt, hogy a férfiak, vagy talán azt kellene mondania, hogy a hímek, mindenhol egyformák. Legalábbis azok a fajta férfiak, akikkel ő, úgy tűnt, arra ítéltetett, hogy találkozzon. Kockázatvállalók, izgalomkeresők, magas tesztoszteronszinttel rendelkezők, adrenalinfüggők voltak, akik úgy vonzották a nőket, mint a legyeket a légypapír, és úgy tűnt, képtelenek megelégedni egyetlen nővel. Emlékeztette magát, hogy leszarja, Vincent hány nőt bűvölt el, csábított el vagy dugott meg.

– Beprogramoztad a navigációs rendszerbe?

A férfi rápillantott, talán megérezve valamit Lana hangulatából, de az egyetlen kimondott válasza egy szűkszavú „Igen” volt.

Majdnem húsz mérfölddel később a navigációs rendszer figyelmeztető hangot adott ki. Vincent azonnal lelassított, majdnem megállt, hogy élesen balra kanyarodjon egy olyan útra, amelyet Lana nem volt biztos benne, hogy még nappal is észrevett volna. Nem volt aszfaltozott. Ennyit látott és érzett. A Suburban viszonylag könnyedén vette az új felületet, de Vincent alig ment harminc mérföld per órával. Hallotta, ahogy a kövek lepattannak a futóműről, de nem voltak kátyúk, és a gumik sem csúsztak annyira, mint amennyire számított volna, ha valóban letértek volna az útról.

Vincent hirtelen lekapcsolta a fényszórókat, de úgy ment tovább, mintha semmi sem változott volna. Lana semmit sem tudott kivenni.

– Mit csinálsz? – kérdezte, miközben erőlködve próbált kilátni elől.

– Itt kint jobban látok nélkülük.

Lana oda-vissza váltogatta a tekintetét Vincent és a koromfekete út között. – Tényleg?

Apró mosoly enyhítette az arckifejezését, először azóta, hogy félbeszakította a saját történetét. – Igen. Ne aggódj, Lana! Vigyázok rád!

– Majd én vigyázok magamra, köszönöm! Te csak vezess!

Vincent mosolya egyre szélesebb lett. – Ahogy akarod!

– Mi van ezzel a kocsmával?

– Mi van vele? Elég népszerű a helyiek körében, főleg a zene miatt. Van ott egy klasszikus gitáros. Az egyik legjobb a világon.

– Hogy hívják?

Vincent megrázta a fejét. – Biztos nem hallottál róla.

– Honnan tudod? – követelte a lány sértődötten. Történetesen szerette a klasszikus gitárt.

– Nem csak te, querida. Senki sem hallott róla, hacsak nem járt itt. Nem készít lemezeket, nem utazik. Egyszerűen csak játszik a gitárján.

Lana kíváncsi pillantást vetett rá. Vincent Kuximnak több rétege volt. Rétegek egy nagyon csinos csomagba csomagolva. Pislogott, és visszatért a valóságba. Csinos vagy sem, a férfi vámpír volt és játékos. És ő egyikből sem akart részesedni.

Hatodik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

– Vicentillo, mi corazón! Tanto tiempo sin vernos!

Lana a kicsi, emberekkel teli kocsma ajtajában állt, és figyelte, ahogy a nő úgy üdvözli Vincentet, mint egy rég nem látott barátot. Vagy mint egy szeretőt. A szívének nevezte, bár hozzátette, hogy régen nem látta már. Szóval talán régi szeretők voltak, még mindig barátok. Dugópajtások talán, gondolta Lana gonoszul, és nem tudta, miért érdekli.

A nő gyönyörű volt fiatalkorában. Látszott a bőrének sima, aranyló ragyogásán, sötétbarna szemének villanásán, állának lágy ívén. Még mindig szép volt, de már meglátszott az arcán a kor és az élet. Az az élet azonban jó volt, ha a széles mosolya erre utalt. Egy olyan nő képe volt, aki megtalálta azt az életet, amire vágyott, és a lehető legteljesebben élte azt.

Lana csodálkozott a mellkasába hasító irigység szúrásán. Jó élete volt, nem igaz? Azt csinálta, amit akart, amit szeretett. Persze, nem tudta elképzelni, hogy negyven... vagy ötvenévesen is rosszfiúkat üldözzön, mint Vincent legújabb hódolója. De most pontosan ott volt, ahol lenni akart. Nem igaz?

Az biztos, hogy Vincent ugyanolyan boldognak látszott, hogy látja a nőt, mint amilyen boldog volt a nő, hogy látja őt. Széles mosoly ült az arcán – nem az a gúnyos vigyor, amit általában Lanára villantott, hanem egy őszinte mosoly, amely tele volt melegséggel és valami többel, mint egyszerű szeretet. Talán szeretők voltak? Szoros ölelésük minden bizonnyal hosszú és bensőséges ismeretségről árulkodott.

– Marisol, te me haces más bella cada vez que to miro – mondta Vincent, lenézve rá. Minden alkalommal, amikor látlak, egyre szebb vagy.

A nő, Marisol félresöpörte a bókot, ahogy a szép nők szokták, amikor azt gondolják, hogy az érzés igaz, de szerénységet színlelnek. Ő és Vincent arcon csókolták egymást, majd teljesen összetapadt az ajkuk. Oké, ez talán túlzás volt. A szájuk összeért, de Lana nem gondolta, hogy nyelv is volt benne. Miután végeztek a csókolózással, újra megölelték egymást, majd váltottak néhány halk szót. Marisol megpaskolta Vincent mellkasát, és céltudatosan megindult Lana felé. Lana elhátrált, mielőtt rájött volna, hogy Marisol nem őt célozta meg, hanem a tőle balra lévő falon lévő sekély fülkében lévő kis íróasztalt.

Vincent követte, és folytatták a beszélgetést maguk között, olyan gyorsan beszélve spanyolul, hogy Lanának erőlködnie kellett, hogy megértse, miről beszélnek. Még így sem lehetett biztos benne, hogy minden szót helyesen fordított le, de az általános értelme világos volt.

– Rodrigo megint felbukkant, és tudod, hogy nem tudok nemet mondani neki – mondta Marisol a válla fölött Vincentnek, miközben az asztal fölé hajolt.

– Rodrigo? Nem kéne az ágyadban lennie?

– Vincent! Miféle kérdés ez? – kiáltotta, megfordulva, hogy felnézzen rá, egyik kezét a mellkasára téve egy olyan gesztussal, ami egyszerre volt megbotránkozó, és hamis is. – Különben is, tudod, hogy a fiatalabb pasikat szeretem – tette hozzá egy buja kacsintással, ami megerősítette Lana korábbi gyanúját.

– Többet is, ha jól emlékszem – csipkelődött Vincent, amire Marisol csak fújt egyet.

– Nos – mondta, láthatóan még mindig izgatottan a Vincent által felidézett emléktől –, ez azt jelenti, hogy csak egyetlen szobám van, de a tiéd, ha...

– Semmi gond – biztosította a férfi, bár Lana minden másnak találta a szavakat, mint megnyugtatónak. Egyetlen szoba? – Lana a testőröm – folytatta Vincent. – Velem marad.

Lana tekintete lyukakat fúrt a férfi hátába, miközben végiggondolta, hogyan tudná megölni a fickót anélkül, hogy egy tapodtat is mozdulna onnan, ahol állt, de a férfi áldottan tudatlan maradt erről. Ennyit a vámpírtelepátiáról. Vagy ez, vagy a fickó figyelmen kívül hagyta.

Marisol átnyújtotta Vincentnek a kulcsot, majd lábujjhegyre emelkedett, hogy megcsókolja, a keze végigsimított a férfi állán. – Tudod, hol van, drágám. Találkozunk holnap este?

– Persze, gondolod, hogy elmennék anélkül, hogy meghallgatnám Chencho játékát?

– Édes fiú! – Megpaskolta a férfi arcát, majd visszasietett a vendégeihez, de nem anélkül, hogy útközben alaposan ne vizsgálta volna végig Lanát tetőtől talpig.

– Gyere – mondta Vincent, Lana felé fordulva, és a fejét a külső ajtó felé billentette. – Van időnk megfürdeni és szerezni neked valamit enni napfelkelte előtt.

Lana nem tudta nem észrevenni, hogy a férfi hangja csupa üzlet volt, teljesen hiányzott belőle az a melegség, amit Marisol felé mutatott.

– A testőröd vagyok?

– Azt hittem, ez jobban fog tetszeni, mint a szerető.

Rosszallóan nézett a férfira. – Nézd, ha szeretnél itt maradni a...

– Lana!

A lány a férfi aranyszínű foltokkal teli szemébe nézett.

– Fáradt vagyok – mondta neki. – Lehet, hogy vámpír vagyok, de én sem élvezem jobban, mint te, hogy órákig ülök egy kocsiban. Szeretnék lezuhanyozni, aztán aludni.

– Aludni, mint...

– Igen – mondta, kissé zavartnak tűnve, hogy a lány képtelen volt egyenesen kimondani, hogy vámpírként fog aludni. – Aludni, mint a bunda. Most már mehetünk a szobába?

A lány megfordult, hogy kövesse a férfit az ajtón kifelé. – Nem osztozhatok veled egy szobán.

– Miért nem? – kérdezte a férfi, egy keskeny ösvényre irányítva a kocsma és egy másik alacsony épület között.

– Alig ismerlek.

Megvonta a vállát. – Az erényed biztonságban van mellettem. A világ számára halott leszek.

Lana a homlokát ráncolta. – Mondtam már, tudom, hogy a vámpírok nem halottak!

A férfi megfordult, hogy szembeforduljon vele.

– Ez egy mondás, Lana – tájékoztatta szárazon, majd balra kanyarodott az ösvényen, amely egy két külön bejárattal rendelkező kis házikónál végződött. Az épület ellentétes végén voltak, mindkettő rövid sétatávra volt, és egy világos színűre festett faajtó jelezte. Vincent ajtaja kéknek tűnt, bár a gyér fényben nem esküdött volna meg rá. Mindkét ajtót kúszó indák keretezték, amelyekről Lana azt gondolta a kellemes, könnyű illatuk alapján, hogy jázmin. Bár a virágokkal kapcsolatos ismeretei alapján szinte bármi más is lehetett volna, és Lana észre sem vette volna a különbséget.

Vincent kizárta az ajtót, majd kinyitotta, és besétált anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt. Lana megállt az ajtóban, hagyva, hogy alkalmazkodjon a szeme, aztán odalépett egy kis asztalhoz, és felkapcsolta a lámpát.

– Bocsánat – mondta Vincent a szoba másik végéből, ahol már lefelé vette a kabátját. – Néha megfeledkezek róla.

– Miről?

– Hogy az emberek nem látnak a sötétben.

– De te igen?

A férfi szórakozottan bólintott. – Elég jól. Nem bánod, ha én zuhanyozom le először?

Lana pislogott erre az emlékeztetőre, hogy Vincenttel osztozik a szobán. A széles vállú és kockás hasú Vincenttel. Sóhajtott egyet. Ezzel határozottan kiérdemelte a fizetését.

– Persze, menj csak!

A férfi megfogta a hosszú ujjú pólója szegélyét, és áthúzta a fején. A lány egy második sóhajt is elnyelt. Megfeledkezett a tetoválásról. Széles vállak, kockás hasizom, és tetoválás. Jó lenne, ha csúnya lenne hozzá. Bassza meg!

– Szükségem van valamire a terepjáróból – mondta, és már akkor tudta, hogy ez béna, amikor kimondta. – Nem lesz gond itt?

– Teljes biztonságban – biztosította a férfi, és elkezdte felpattintani a farmerje gombjait.

Lana megpillantotta a lapos hasat és a finoman kidolgozott izmokat, és felrántotta az ajtót. – Mindjárt jövök! – mondta. Aztán gyorsan elmenekült.

 

 

Vincent elvigyorodott, amikor az ajtó becsukódott Lana mögött. Szüksége volt egy kis egyedüllétre, és úgy gondolta, ha elkezd vetkőzni, a lány elszalad. Jó tudni, hogy nem vesztette el teljesen a tehetségét, bár kezdett elgondolkodni. A nő valóban áthatolhatatlannak tűnt a bájaira, de talán a testére nem. Hmmm.

Marisol nyilvánvalóan nem gondolta, hogy a férfi elvesztette volna a vonzerejét, vagy bármi mást. Ha csak halvány célzást tett volna rá, a nő dobta volna a fiatalembert az ágyából, hogy helyette vele töltse az éjszakát. De ő nem ezért volt itt. Különben is, elhatározta, hogy meghódítja Lanát. A lány egyelőre ellenállt neki, de ő szerette a kihívásokat. És nem szerette, ha figyelmen kívül hagyják.

Hallotta, ahogy a lány léptei elhalkulnak az ösvényen, és elővette a műholdas telefonját. Michael egész nap nem hívta, amit jó jelnek vett. De biztosra akart menni. Emlékezetből ütötte be a számot. Ebbe a telefonba nem programozott be számokat, hiszen az, hogy nála volt, azt jelentette, hogy utazik, gyakran ismeretlen területen. És ez általában azt jelentette, hogy fennállt a veszély lehetősége. A legjobb nem adni információkat az ellenségeinek.

Michael a második csörgésre felvette a telefont.

– Jó estét, Atyám!

– Szigorúan véve reggel van, Mikey.

– Igen, de a reggelben általában semmi jó sincs, szóval...

– Értettem. Van valami, amiről tudnom kell?

– Senki sem vette észre, hogy elmentél, ha ezt kérdezed.

– Nem tudom, hogy megbántódjak vagy megkönnyebbüljek.

– Légy megkönnyebbült! A klubot bezárták javítás miatt, úgyhogy nem sok minden történik. És Enrique sem hívott.

– Ha már itt tartunk... van valami hír Raphael húgáról?

– Lehetséges. Egy jelentés szerint meghalt. Próbálom megerősíteni, de a forrásom szerint kihallgatták, megállapították, hogy használhatatlan, majd kivégezték a helyszínen.

– Szívtelenség. Enrique volt az?

– A forrásom bizonytalan ebben. Mexikóvárosban történt, Enrique főhadiszállásán, de a jelek szerint nem ő volt a kivégző.

– Érdekes. Persze már a nő jelenléte a főhadiszállásán is bizonyítja, hogy Enrique összeesküvést szőtt Raphael ellen.

– Igen. Árulj el valamit, jefe! Alexandra duplán kötődött Raphaelhez. Születésük révén vér szerinti testvérek voltak, ráadásul a pasas volt a mestere néhány évszázadon keresztül, nem igaz?

– Valami ilyesmi.

– Szóval, még ha nem is volt már a mestere, nem lenne tudomása róla, ha meghalt volna? Úgy értem, Raphael nagyon erős. Nem érezte volna meg mindenféleképpen a nő halálát?

Vincent elgondolkodott Michael kérdésén. Nem volt erősebb kötelék, mint egy vámpír és az atyja közötti kötelék – legalábbis ezt mondták neki. Soha nem érezte magát különösebben kötődve Enriquéhez, az biztos. Az öregember iránti hűsége kizárólag a gyakorlatiasságon és a személyes ambíciókon alapult. Másrészről viszont ő volt Michael atyja, és ők szorosan összetartoztak. Meghalna azért, hogy megvédje a gyermekét, és biztos volt benne, hogy Michael is ugyanilyen erősen érzett iránta.

De Raphael Alexandra mestere volt, nem az atyja. Azt mesélték, hogy ugyanannak a támadásnak a során változtatták át őket, de különböző mesterek. Azt hallotta, hogy elmúlt néhány évszázad, mire Raphael kimentette Alexandrát ismeretlen, de szörnyű körülmények közül. Aztán megölte a nő atyját, és azóta ő a mestere. És bár ez a kötelék talán nem volt olyan erős, mint egy atya iránti, kétszáz év pokolian hosszú idő volt. És ahogy Michael mondta, a testvéri kötelék is mellettük szólt.

– Lehet, hogy igazad van – mondta elgondolkodva. – Sőt, lefogadom, hogy igazad van. Szóval, ha Alexandra meghalt, akkor Raphael már tudja. Akkor mi a következő lépése? Felbéreli Lana Arnoldot, hogy vigyen el egy üzenetet egy vámpírnak, akit több mint száz éve senki sem látott. Legalábbis senki megbízható. És nem csak ez, hanem egy levelet is ír nekem, amelyben segítséget kér, és világossá teszi, hogy szeretné, ha ott lennék, amikor a nő megtalálja az említett vámpírt. Ezeknek az eseményeknek össze kell függniük.

– Pontosan erre gondoltam én is. Szóval mit fogsz tenni?

Vincent kifújt egy nagy levegőt. – Ha egy olyan hatalmasság, mint Raphael úgy gondolja, hogy találkoznom kell Xuan Ignacióval, akkor meg fogom találni a rohadékot, és kiderítem, miért. A műholdas telefont bekapcsolva tartom, ha szükséged lenne rám.

– És ne feledd az ígéretedet!

Vincent a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit.

– Nélkülem nincs Mexikóváros – emlékeztette Michael.

– Esélytelen, Mikey!

– Vigyázz magadra, jefe!

– Holnap beszélünk!

Vincent megszakította a kapcsolatot, majd levetette a maradék ruháit, és meztelenül a zuhanyzóhoz sétált. Nem hazudott Lanának. A Suburban kényelmes volt, de ennyi órát a seggén ülve tölteni kimerítő volt. És az emlékutazás Lanával sem volt valami izgalmas. Tetszett neki a lány története, de aztán valamilyen oknál fogva önként felhozta a sajátját, bár már régóta nem gondolt arra az utolsó útra a fivérével.

Megnyitotta a vizet a zuhanyzóban, és várta, hogy megmelegedjen. Marisol kunyhója meglehetősen primitív volt, egyetlen kivétellel. Kiváló víznyomással rendelkezett, és nem félt használni. Vincent belépett a vízsugár alá, és hagyta, hogy a leömlő melegvíz lemossa a hosszú éjszakát.

 

 

A zuhanyzóban még mindig folyt a víz, amikor Lana visszamerészkedett a kunyhóba. Elkáromkodta magát az orra alatt. Mit csinált odabent? Szándékosan nem sietett, sétálgatott a területen, elidőzött a kocsma előtt, és hallgatta a bentről kihallatszó mulatozás hangjait. Volt zene, de nem az a klasszikus gitárral játszó, akiről Vincent beszélt. Vagy korábban játszott az éjszaka folyamán, ami valószínűnek tűnt, vagy még nem volt itt. Hallotta, amikor Vincent mondott valamit arról, hogy holnap este addig marad itt, hogy meghallgathassa Chencho játékát. Biztosan ő a gitáros.

De most már mindent látott, amit csak látni lehetett anélkül, hogy kimerészkedett volna a sivatagba. Vincent pedig még mindig a zuhany alatt volt, és szétszórva hagyta a levetett ruháit az ágy túloldalán a padlón.

Az ágy. Egyetlen ágy.

Körülnézett, próbálva kitalálni, hol tudna aludni. Nyilvánvaló, hogy Vincent az ágyat fogja választani, mert tipikus pasi, nem szégyellte magát. Meztelenre vetkőzött volna előtte, ha nem megy el. Egyértelműen elvárta, hogy megossza vele az ágyat. Sőt, kétségtelenül örömét lelte volna abban, hogy ő ettől kényelmetlenül érzi magát. Igaz, ez egy nagyon nagy ágy volt, bőven volt hely két ember számára, hogy jól elkülönülve aludjanak. Marisol nem fukarkodott a kunyhóival. Színes szőnyegek voltak szétszórva a csempézett padlón, és nehéz függönyök takarták az egyetlen ablakot, így nem lesz gond a napfénnyel. A királyi méretű ágy foglalta el a szoba nagy részét, de az ablaknál állt egy apró kerek asztal és két szék, az ágy két oldalán pedig kis, szögletes éjjeliszekrények, amelyek éppen csak akkorák voltak, hogy néhány személyes tárgy elférjen a tetejükön, a rajtuk álló kompakt lámpa mellett.

Lana az ágy túlsó oldalához, lépett és felkapcsolta a második lámpát. Az ágy és a kerek asztalka között elég hely volt ahhoz, hogy a földön aludjon. Nem ez volt a legkényelmesebb fekhely alváshoz, de volt már része rosszabban is. Szemügyre vette az ágy pihe-puha pehelypaplanját. Az majd segít a kemény csempepadlón. Azon tűnődött, vajon a vámpíroknak szükségük van-e paplanra, amikor alszanak.

– Alhatunk mindketten az ágyon.

Lana elnyomta a késztetést, hogy megránduljon Vincent váratlanul felhangzó hangjára. Még a zuhany elzárását sem hallotta. Micsoda fejvadász volt ő.

Megfordult... és azonnal lesütötte a szemét, hogy ne lássa Vincentet mindössze egy törölközőben.

– Nem hiszem, hogy ez helyénvaló – mondta, és úgy tett, mintha a padlót tanulmányozná. – Én tudok...

– Lana!

Nem mondott mást, amíg a lány végre fel nem emelte a tekintetét, és a szemébe nem nézett. És csak a szemébe!

– Ha egyszer elaludtam, nem mozdulok, querida. Tökéletes biztonságban leszel!

– Nem aggódom a biztonság miatt – tiltakozott a lány. – Csak nem úgy tűnik...

– Azt hittem, én vagyok itt a tizenkilencedik századból való személy. Mi történt a női szabadságjogokkal meg az ilyesmivel?

– Jól van! Majd azon az átkozott ágyon alszom! Most boldog vagy?

A férfi rávigyorgott. – Igen, az vagyok. Éhes vagy?

A lány tekintete rövid időre lefelé siklott, mielőtt visszatért a férfi arcára.

– Igen – mondta szinte dacosan. És mióta megismerkedtek, Vincent most először tűnt úgy, mintha kissé meglepődött volna az egyszavas válaszán. Nem megrendülve, de határozottan kizökkenve a játékból... mindössze néhány másodpercre.

De aztán a vigyora lassan kiszélesedett, és a szeme lustává vált. – Azt ehetsz, amit csak akarsz, querida – mormolta, a hangja mély, szexi dorombolás volt.

Lana lélegzete elakadt a tüdejében. Vincent Kuxim túlságosan is szexi volt, és ő megőrült, hogy egyedül van vele ebben az aprócska, de nagy ággyal rendelkező szobában. Sikerült hűvös pillantást vetnie rá, közben felvonva szkeptikusan egyik szemöldökét.

– Vacsora – mondta szárazon. – Marisol még ilyenkor is szolgál fel ételt?

Vincent rákacsintott, egyáltalán nem elkedvetlenedve a lány közömbös válaszától. – Mostanra már biztosan készített nekünk valamit. Szeret etetni engem.

– Nem bánja, ha...?

– Te a testőröm vagy! Enned kell! Le akarsz zuhanyozni?

Lana koszosnak és izzadtnak érezte magát, mintha azt a több mint háromszáz mérföldet a sivatagon keresztül gyalogolta volna a légkondicionált kényelmes utazás helyett. De nem akart levetkőzni, miközben egy félmeztelen Vincent volt a szobában.

– Majd később lezuhanyozom – mondta. – Megmosom az arcomat és a kezemet, mielőtt indulunk, de tudok várni, amíg te befejezed.

– Végeztem a fürdőszobával. Miért nem csinálod meg most, és mire végzel, én is felöltözöm.

Lana bólintott. Ez tökéletes megállapodásnak tűnt. Levette a kabátját, és egyik szék háttámlájára terítette, majd kicipzározta a táskáját, és elővette a kisebb táskát, amelyben a piperecikkei voltak. Átlépve Vincent ruhakupacán, elindult a fürdőszobába, mielőtt észrevette volna, hogy Vincent, még mindig félmeztelenül, eltorlaszolja a fürdőszoba ajtaját. Mivel nem akart ájuldozó szűznek tűnni, már készült elrobogni mellette, amikor a férfi hirtelen félreállt az útjából.

Még mindig túl közel kellett elmennie mellette, elég közel ahhoz, hogy megérezze a férfi bőrének tiszta illatát, érezze a forróságot, ami a nagy, lezuhanyozott testéből sugárzott. A zuhany miatt volt, tűnődött, vagy egyszerűen csak olyan meleg volt, mint egy átlagos emberi férfi? A vámpíroknak nem hidegnek kellett volna lenniük? Kísértést érzett, hogy megkérdezze, de hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi egyszál törölközőben állt ott. Úgy döntve, hogy határozottan nem most van az ideje egy vámpírokról szóló oktatásnak, máshová szegezte a tekintetét, amíg biztonságban bent nem volt a fürdőben, aztán becsukta az ajtót, és végre kiengedte az eddig visszatartott levegőt.

A piperetáskáját a mosdókagylóra tette, felkapott egy tiszta törölközőt, és letörölte a tükröt, hogy megnézze, milyen károkat okozott a nap. Majdnem hangosan felnyögött. Nem csoda, hogy az a tinédzser félresöpörte. Szörnyen nézett ki. A szeme alatt sötét karikák voltak, izzadt és zilált volt, és az egykor csinos fonatából kicsúszott fürtök összegubancolódtak az arca körül. Ez megmagyarázta Marisol kétkedő tekintetét is. Olyan nőnek tűnt, aki mindig a legjobb formáját hozta, még akkor is, ha csak egy liter tejért ment ki. Egy pillantás Lanára, és valószínűleg el is döntötte, hogy testőrség ide vagy oda, Lana nem méltó a drága Vincentjére.

Lana a saját tükörképére mosolygott, elég hiú volt ahhoz, hogy az önelégült elégedettség szikráját érezze, hogy ő és Vincent együtt fognak aludni, legalábbis amennyire Marisol tudta.

Kiegyenesedett, és elfordította a forró vizes csapot a mosdó fölött. Ha Marisollal akarnak vacsorázni, akkor meg kell erőltetnie magát, ha másért nem is, a saját büszkesége miatt. Lehet, hogy nem üvöltött róla úgy az érzékiség, mint a másik nőről, de annyira azért ő sem volt rossz. Vincent azt mondta, hogy gyönyörű, bár nem hitt neki. Ma este azért megerőlteti magát. Nem Marisolért, sem Vincentért. Hanem önmagáért. És Gretchenért.

A szoba üres volt, amikor kilépett a fürdőszobából, és az első gondolata az volt, hogy ha tudta volna, hogy Vincent elmegy, akkor rohadtul lezuhanyozott volna, és most sokkal jobban érezné magát. Most már túl késő volt. Megmosta az arcát és a karját, fogat mosott, és dezodort kent magára. Ez, plusz egy tiszta póló és egy Levis a kötelező kommandós nadrág helyett. Sűrű haját is kiszabadította a hosszú fonatból, és kifésülte. Még mindig fonta, amikor kinyitva a külső ajtót, tökéletes mozdulatlanságban találta Vincentet az ösvény egyik oldalán egy lécekből összerakott faszéken ülve.

Gyönyörű este volt, amit nem is vett észre, miközben az elsötétített Suburbanben száguldozott a sivatagon keresztül. A hold háromnegyedénél járt a növekvő fázisában, ezüstös fénye a fekete és a szürke árnyalataira festette a sivatagot. Ilyen messze a város fényeitől az égbolt tökéletesen tiszta volt, és rengeteg csillagot lehetett látni. Olyan éjszaka volt ez, amely arra csábította az embert, hogy találjon egy helyet, ahol elheveredhet, és egyszerűen csak bámulja a világegyetemet. Átfutott rajta a hideg, a szoba melege után hűvös volt a levegő. Nem volt elég hideg ahhoz, hogy elővegye a bolyhos kabátokat, de ahhoz igen, hogy hálás legyen a hosszú ujjú póló és a harci dzseki alá felvett pulóverért.

Vincent a nőre nézett, amikor az odalépett hozzá, a fonatát átvetve a válla fölött, amikor befejezte a megkötését egy abszolút nem szexi gumiszalaggal.

– Szoktad leengedve hordani a hajad? – kérdezte, mély hangja nem várt módon volt bársonyosan simogató a holdfényben.

Lana furcsa rándulást érzett a mellkasában a kérdés hallatán, amely arra utalt, hogy a férfi nőként is tisztában van vele, nem csupán fejvadászként.

– Nem, amikor dolgozom – mondta neki, ügyelve arra, hogy a hangja laza maradjon. – Útban van.

Vincent egy pillanatig tanulmányozta, elég sokáig ahhoz, hogy a nő kezdje kényelmetlenül érezni magát, és le kellett küzdenie a késztetést, hogy babrálja a kezében tartott hosszú fonatot.

– Szoktál valaha nem dolgozni, Lana?

– Persze. Amikor otthon vagyok, meg ilyesmi.

– Meg ilyesmi – ismételte meg a férfi szelíd mosollyal. Várt egy pillanatot, aztán azt mondta: – Nos, még a dolgozó nőknek is szükségük van ételre. Készen állsz?

– Igen. Megvan a kulcs?

A férfi felállt, majd előhúzta a zsebéből a kulcsot, és átnyújtotta neki. Még mindig meleg volt a testétől, és a lány ismét kísértést érzett, hogy rákérdezzen a vámpírok testhőmérsékletére. De valami az éjszakában nem ösztönözte az ilyen intim kérdéseket. Vagy talán épp az ellenkezője volt igaz – az éjszaka már így is túlságosan intim volt, és ő nem akart oda menni.

Visszasétált, hogy bezárja az ajtót, majd visszatért, és odatartotta a kulcsot a férfinak.

– Tartsd magadnál! – mondta a férfi. – Bő egy óra múlva már csak te és az az ajtó áll majd köztem és a hirtelen halál között. Jobb szeretném, ha nálad lenne a kulcs!

Lana meglepetten pislogott, miközben emésztgette, amit a férfi mondott. Mindvégig tudta, hogy a férfi nappal aludni fog, de most, hogy elérkezett az idő, kicsit megijedt. Tényleg ő lesz az egyetlen védelmi vonala.

– Ne aggódj, querida! – mondta, és megrángatta a fonatot, amely még mindig a nő mellén feküdt. – Az évek során sokszor maradtam már Marisolnál. Barátok között vagyunk.

– Mióta is van ez így? – kérdezte hirtelen.

– Micsoda van mióta?

– Mióta megszállsz itt – mondta, aztán érezte, hogy az arca felforrósodik, miközben sietett megmagyarázni. – Csak úgy értem, hogy az elmúlt néhány évben megváltoztak a dolgok Mexikóban. Azok a helyek, amelyek egykor biztonságosak voltak, talán már nem azok.

– Igazad van. De Marisolnak jó kapcsolatai vannak, és őszintén megmondva, nekem is. A közelmúltbeli erőszak mögött álló erők, amit a kormányuk TBSZ-nek nevez...

– Transznacionális Bűnszervezetek – nevezte meg Lana, miközben az agya máris összeesküvéseket idézett fel a vámpírok és a Mexikó nagy részét uraló kartellek között.

– Igen, pontosan. Ők élvezik azt, amit te úgy hívnál, hogy megállapodás a vámpírközösséggel. Nem nyúlnak ahhoz, ami a miénk – emberekhez vagy üzletekhez –, mi pedig nem tépjük ki a dobogó szívüket a mellkasukból.

Lana a homlokát ráncolta. – Ugye csak viccelsz?

– Egy kicsit sem – biztosította a férfi.

– Szóval üzleteltek a narkósokkal?

– Én személyesen nem, és az embereim sem. De mindenki másról nem tudok elszámolni. Ez Enrique dolga.

Lana ezt aligha találta megnyugtatónak. De mivel nem azért volt itt, hogy Enriquével, vagy akár Vincenttel üzleteljen, elengedte a dolgot. Ha ennek a munkának vége, visszamegy Arizonába, és valószínűleg soha többé nem látja Vincentet. Ennek boldoggá kellett volna tennie, de nem tette. És mivel nem akarta megvizsgálni, hogy miért nem, ezt is elengedte.

– Ha már csak egy óránk van napfelkeltéig – mondta, témát váltva –, akkor indulnunk kellene.

– Mindenképpen. – A férfi a kanyargós ösvény felé intett, majd mellé áll. Ahogy megkerülték az alacsony épületet, amely elválasztotta őket a fő kocsmától, gitárzene lágy hangja kezdett hozzájuk sodródni.

– Ez az a gitáros, akiről beszéltél? – kérdezte meglepetten a lány. – Még mindig játszik?

– Chenchónak hívják, és ez az ő zenéje, de ez egy felvétel.

– Honnan tudod?

– Először is, soha nem játszik ilyen későn. Másrészt a hang túl hideg. Ez egy CD. Egy LP jobban szólna.

– LP. Úgy érted, egy valódi bakelitlemez? Azok mind karcosak voltak meg ilyenek. A digitális hangzás tisztább, állítólag majdnem tökéletes.

– Az is, és néhányan azt szeretik. De a művészet emberi kifejezés, és ha van valami, amit megtanultam, az az, hogy az emberek messze nem tökéletesek.

– De a vámpírok igen?

– Mik igen? Tökéletesek? A pokolba is, dehogy. A tökéletesség unalmas, Lana! A tökéletesség halál.

– Tudod, a második kérdésemre nem válaszoltál – mondta elgondolkodva a lány, akit megleptek a férfi filozofikus elmélkedései az emberi létről.

– Melyikre? – kérdezte, bár biztos volt benne, hogy emlékszik rá.

– Hány éves vagy?

– Ezt majd közös utunk következő szakaszára tartogatom – mondta neki a férfi, majd előrelépett, és nagy lendülettel kinyitotta a kocsma ajtaját.

– Az csak holnap este lesz – emlékeztette a lány.

– Tisztában vagyok vele, querida! Vacsorázzunk együtt.

Lana már belépett a nyitott ajtón, amikor felfogta a férfi szavait. – Te is eszel? – kérdezte meglepetten.

– Vicentillo, mi amor! – jelent meg Marisol varázsütésre a szomszéd szobából, kezét üdvözlésre nyújtva, amit Vincent azonnal megragadott, és egy hosszan tartó csókra az ajkához emelt.

Amikor kiegyenesedett, egyenesen Lanára nézett, és azt mondta: – A vacsora tálalva.

Hetedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Lana nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját a zuhanyozás után. Hűvös levegő áramlott be, miközben az ágyra pillantott, ahol Vincent mélyen aludt. Vagy akármit is csinált. Hogy hívták egy vámpír nappali alvását? Vajon álmodott? Talán az egyik ma esti kérdését arra fogja felhasználni, hogy megkérdezze ezt tőle. De most leginkább az foglalkoztatta, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a férfi valóban ki van ütve, és hogy nem lesz tanúja annak, ahogy ő meztelenül besétál a közös szobájukba.

Fontolgatta, hogy magával viszi a ruháit a fürdőszobába, de egyrészt a zuhany gőzétől nedvesek lettek volna, másrészt az ötlet még neki is túlságosan aggszüzesnek tűnt.

A szoba sötét volt, csak egy lámpa égett az ágynak az ő oldalán. A hálószoba ablakán szorosan be volt húzva a függöny, de a fürdőszoba falán magasan lévő keskeny ablakot nem takarták el, és a napfény a résnyire nyitott ajtón át beszökve keskeny sugarat vetett az ágy végére.

Lana egy hosszú pillanatig bámulta, aztán elborzadva felzihált, és becsapta az ajtót. A csukott ajtónak támaszkodva próbálta elképzelni az ágyat, benne Vincenttel. Vajon teljesen be volt takarva? A fény közvetlenül ráesett? Biztosan felnyögött volna a fájdalomtól, vagy valami ilyesmi, nem igaz?

A fenébe!

A lehajtott vécéülőkére állva mindent megtett, hogy elfedje az ablakot. Egyetlen ablakszárny volt, felülről lefelé nyílt. Annyira kinyitotta, hogy bedughasson egy törülközőt, aztán becsukta, ezzel eltakarva a fény nagy részét.

Ismét kinyitotta az ajtót, tekintete az ágy lábára szegeződött, ahol korábban megjelent a keskeny csík. Az ablak tetejéről beszűrődött még egy kis fény, de nem ért el az ágyig. Jól van. Biztosabban a mellkasára csavarta a törülközőt, majd belépett a szobába, becsukva maga mögött az ajtót. Egy pillantás Vincentre elárulta neki, hogy a férfi nem mozdult. A hasán feküdt, mélyen aludt, az arca a másik oldalra volt fordulva, mindkét kezét a párna alá dugta, a takaró pedig csak a derekáig takarta el.

– Ne nézz oda – suttogta magának, és szándékosan elfordította a tekintetét. – Ne nézz, ne nézz – ismételgette, aztán megpillantott egy felvillanó színt a sima aranyszínű bőrön, és megfordult, hogy megbámulja. A fenébe, de szép volt. Csupa széles hát és szikár izmok. A szín, amit látott, az a tetoválás volt, amit korábban megpillantott a bal bicepszén. Közelebb akart menni, hogy megnézze a részleteket, de nem akart bámészkodni. Valójában mégiscsak azt akart, csak azt nem akarta, hogy rajtakapják. A férfi teljesen meztelen volt a takaró alatt. A szeme láttára vetkőzött le mindenféle szégyenlőség nélkül, és csak pillanatokkal azután, hogy kora reggel visszatértek a kocsmából, bezuhant az ágyba.

Félig-meddig azt várta, hogy üres lesz a hely, amikor átmentek vacsorázni, de a buli olyan vadul tombolt, mintha éjfél lett volna, nem pedig majdnem napkelte. Lana először azt hitte, Vincent előre telefonált, és ezért a nagy buli. De Marisol meglepetése, amikor meglátta, őszintének tűnt, szóval talán minden este így buliztak errefelé. Elgondolkodtatta, vajon mit csinálnak a maradék idejükben. Aztán úgy döntött, hogy nem akarja tudni. Ez a környék adott otthont az egyik legnagyobb drogkartellnek, és Vincent azt mondta, hogy Marisolnak jó kapcsolatai vannak. Talán ez volt az, amihez jó kapcsolatai voltak.

De bármi is volt az oka a késő éjszakai mulatozásnak, Vincent szükségleteinek minden bizonnyal jól megfelelt. Az összes helyi nő odajött az asztalukhoz az étkezés során – vagyis Lana étkezése alatt. Vincent nem evett. De sikerült úgy üdvözölnie minden egyes nőt a helyiségben, mintha mindegyikük az utolsó nő lenne a világon – bókolt, csókolgatott, simogatott. És többször is eltűnt, állítólag táncolni, de nem volt elég nagy a tömeg ahhoz, hogy eltévedjen. Lana számára nyilvánvaló volt, hogy Vincent és a partnerei többet csináltak a táncnál, méghozzá nem a táncparketten, hanem valahol máshol. Az egyetlen kivétel Vincent érzéki bájtámadása alól egy fiatal lány volt, aki nem tűnt sokkal idősebbnek tizenhat évesnél. Kedves volt hozzá, udvarias gesztussal kezet csókolt neki, majd mosolyogva útjára bocsátotta.

Lana azt gondolta volna, hogy Marisol talán féltékeny lesz a sok figyelemre, amit Vincent kap a többiektől. De a nő perverz módon el volt ragadtatva, és büszkén nézett Vincentre, valahányszor az visszatért valamelyik kis kirándulásáról, mintha a férfi bókolt volna neki azzal, hogy kiszívja a vendégeit és a barátait. Lana nem tudta pontosan, milyen volt a kapcsolatuk. Csak azt tudta, hogy valahányszor Vincent eltűnt egy másik sötét hajú bájos nővel, mindig idiótának érezte magát, miközben ott ült és nézte, ahogy elmennek. De hát ő csak egy testőr volt, nem igaz?

Ahogy ott állt, csak egy törölközőbe burkolózva, újra átélte korábbi zavarát, és fintorogva nézett le Vincent alvó alakjára. Hirtelen könnyebb volt elszakítani a tekintetét a férfi meztelen tökéletességéről. Odasétált a saját oldalához, ahol a táskája hevert az egyetlen lámpa halványsárga fényében, és teljesen felöltözött, még akkor is, ha a közvetlen tervei között csak az alvás szerepelt. Vagy legalábbis remélte. Nem tudta, hogy még teljesen felöltözötten is képes lesz-e úgy aludni, hogy Vincent mellette van az ágyban. De meg kellett próbálnia, mert a szemei égtek, az izmai pedig sajogtak a kimerültségtől.

Tiszta fehérneműt húzott magára – melltartót is, mert kizárt, hogy melltartó nélkül menjen a két lábon járó csábításnak minősülő Vincent közelébe –, majd felvette szokásos utazóruháját, egy farmert és egy hosszú ujjú pólót. Zoknit húzott, de bakancsot nem, és kompromisszumot kötött azzal, hogy a nadrágot kigombolva hagyta, bár a cipzárját félig felhúzta. A haját pedig leengedve hagyta. Utált befont hajjal aludni. Megfájdult tőle a feje, és kevés rosszabb volt annál, mint fájó fejjel kezdeni a napot.

A koszos ruháit a szennyestartó szatyorba dugta, amit mindig bepakolt, majd visszafordult az ágy felé, és elgondolkodott az alvásuk elrendezésén. Vincentnek igaza volt. Ez egy nagyon nagy ágy volt. De ő egy nagyon nagydarab fickó volt, ráadásul szét is terpeszkedett. Az ágy egyik oldalán kezdte, de úgy kinyújtózott, hogy most már jóval többet elfoglalt a maga felénél. És az is biztos, hogy nem egy nyugalomban lévő vámpír sztereotip képét mutatta. Merev deszkaként kellette volna feküdnie a hátán, a mellkasán keresztbe tett kézzel. Ehelyett úgy terült el a hasán, mint akinek semmi gondja, a lepedő alig takarta a csípőjét, a tetoválása aranyszínben csillogott a lámpa sárga fényében.

Hirtelen kíváncsi lett a titokzatos tetoválásra, körbepillantott, mintha arra számítana, hogy valaki figyeli, aztán lábujjhegyen megkerülte az ágyat, és leguggolt, hogy közelebbről is tanulmányozhassa. Elkáromkodta magát, amikor rájött, hogy nincs elég fény. Kissé előrébb lépve megvizsgálta Vincent arcát, hátha észreveszi a tudatosság jeleit. Mivel nem talált semmit, átnyúlt a férfi fölött, és felkapcsolta a lámpát az ő oldalán az ágy mellett, majd visszatért a tetoválás tanulmányozásához. Egy négyágú csillag volt az arany és a barna árnyalataiban, a maja napisten grimaszoló arcával egy gyöngyös kör közepén, és egy zöld stilizált szalaggal a két oldalán. Lanának nem volt tetoválása, de az apja összes fejvadászának volt, és elég jó elképzelése volt arról, mennyi tehetség kellett ahhoz, hogy valami ilyen szépet hozzanak létre. Kinyújtotta a kezét, hogy végigsimítsa az ujját a rajzon, de aztán bűntudatosan visszahúzódott.

Már az is elég rossz volt, hogy álmában bámulta a férfit. Nem tűnt tisztességesnek, hogy még hozzá is érjen. Bár akármennyire is kevéssé ismerte Vincentet, kételte, hogy a férfi bánná. Felállt, lekapcsolta a lámpát, majd határozottan visszatért a saját oldalához. Vincent Kuxim a férfi szépség megtestesítője volt, és túlságosan is szexi. A pokolba is, összességében túl szexi, ha meg lehetett ítélni a kocsma női lakosságára gyakorolt hatása alapján.

És szerencséjére egy ágyban aludhatott vele. Bassza meg, bassza meg, bassza meg!

Megragadta a tartalék takarót – kizárt, hogy egy takaró alá bújjon vele, amíg a pasi meztelen –, és óvatosan lefeküdt, vigyázva, hogy az ágy szélén maradjon. Felkapta az egyetlen párnát, amit a férfi meghagyott neki, aztán megigazította a takarót, és lehunyta a szemét.

Az utolsó dolog, amire emlékezett, az volt, hogy arra gondolt, soha nem fog elaludni.

 

 

Vincent akkor ébredt fel, amikor a nap utolsó sugarai még a horizont fölött ragyogtak, és azonnal tudatosult benne, hogy van vele valaki a szobában. Nemcsak a szobában, hanem az ágyában is. És mélyen aludt.

Nem érezve fenyegetést, egy hosszú pillanatig mozdulatlan maradt, miközben elgondolkodott ezen a szokatlan körülményen. Vincent gyakran osztotta meg az ágyát azokkal a nőkkel, akikből táplálkozott. A vérvétel aktusa intenzíven szexuális jellegű volt, és mivel a vámpír hímek olyan álló- és regenerálódóképességgel voltak megáldva, amely boldoggá tette a partnerüket, egy-egy találkozás általában nagyfokú kölcsönös élvezetet eredményezett. A vámpír nőkről nem voltak ismeretei. Soha nem szexelt még eggyel sem, és soha eszébe sem jutott megkérdezni.

De még ha meg is osztotta az ágyát éjszakára, napközben soha, de soha nem tette ezt. Egyik emberi partnerében sem bízott meg ennyire. Michael tudta ezt, ezért is lepődött meg annyira, hogy Vincent úgy döntött, egyedül utazik Lana Arnolddal. Általában Vincent egy biztonsági csapattal utazott, amelyhez nappali őrök is tartoztak. És mindig egyedül aludt.

Ebben az esetben azonban Vincent titoktartási vágya és Raphael hallgatólagos jóváhagyása miatt vállalta a kockázatot Lana mellett. Különösen azért, mert nem érzett a nőben kétszínűséget, és mint erőteljes vámpír, biztosan tudta volna. A legtöbb ember tökéletlen hazudozó volt. A hazugsággal járó stresszt fizikai reakciók kísérték, és egy vámpír, aki még ha szerény erővel is rendelkezett, képes volt érzékelni ezeket a reakciókat. Ez nem volt igaz a szociopatákra, de Lana Arnold nem volt szociopata. Az ember nem élt túl több mint 150 évet az emberek között anélkül, hogy ne lenne képes észrevenni a közöttük élő ragadozókat, különösen, ha maga is sikeres ragadozó volt.

És ezek a gondolatok visszavezették őt a mellette fekvő, mélyen alvó nőhöz.

Könnyed mosollyal, óvatosan elmozdult, ösztönösen megértve, hogy Lana ha felébred, egy szempillantás alatt ki fog kelni az ágyból. Valószínűleg egyáltalán nem állt szándékában aludni, nemhogy olyan közel kerülni hozzá, hogy a jobb oldala teljes hosszában érezze a teste melegét.

A bal oldalára fordult a hasáról, megtámaszkodott az egyik könyökén, és tanulmányozta a lányt a sötét szobában. Hideg volt, és a nőt csak egy vékony takaró takarta, valószínűleg ezért húzódott öntudatlanul is olyan közel hozzá, vonzotta a melegsége. A vámpírok nem voltak olyan melegek, mint az emberek, de nem is voltak olyan hidegek, mint ahogyan azt egyes fikciók állították róluk. Az lett volna az észszerű, ha bebújik a férfi mellé a paplan alá, de még mindig úgy tett, mintha nem vonzódna hozzá. Vajon felfogta, hogy mennyi mindent elárult azzal, hogy úgy döntött, nem alszik vele a takaró alatt?

Vincent óvatosan közelebb húzódott. Lana az oldalán feküdt, neki háttal, és teljesen felöltözve. A szemét forgatta, de nem igazán lepődött meg. Viszont meglepve, és örömmel fedezte fel, hogy Lana szabadon hagyta a haját az örökös fonatából. Ahogy sejtette is, gyönyörű volt – fekete selyem hullámos áradata, amely beborította a vállát és a hátát. Képtelen volt megállni, felemelt egy tincset, és megdörzsölte az ujjai között, éppen olyan puhának és érzékinek találta, mint amilyennek látszott is. Elképzelte, ahogy az a sok haj végigcsúszik a testén, miközben a nő végignyalja a hasát, ahogy a szájába veszi... és a farka azonnal megkeményedett. A gondolatai szárnyra kaptak, előre látva minden módot, ahogyan a magáévá tehetné őt, minden helyet, ahol megízlelhetné.

Megdermedt, amikor a nő felsóhajtott álmában, és várta, hogy felébred-e. Az ujja köré csavarva a tincset, csak feküdt, bizonytalanul, hogy akarja-e, hogy a lány felébredjen vagy sem. Amikor Lana lélegzete visszasimult az alvásba, elmosolyodott, és letolta magától a paplant, hogy csak a lepedő válassza el őket egymástól. Aztán lassan a nő teste köré gömbölyödött, amíg a még mindig kemény farka a lány fenekének kemény domborulatához nem nyomódott. Amikor a nő még mindig nem mozdult, tovább ment, átkarolta a derekát, és lassan elengedte a teljes súlyát, amíg az ujjai a lány feszes hasának csupasz bőrén nem pihentek a pólója és a kigombolt farmer közötti résben. Leengedve a fejét, arcát a nő meleg selyemhajába temette, és mélyet lélegezve, beszívta az illatát. Finom volt. Tiszta, édes, nőies.

Lana izmainak apró változásai egy pillanattal azelőtt figyelmeztették, hogy a lány egy kontrollált rándulással felébredt. A nő mozdulatlanul feküdt, éberen és tudatosan, próbált úgy tenni, mintha még nem ébredt volna fel. Vincent letörölte a mosolyt az arcáról, és lehunyta a szemét, maga is alvást színlelve, csak annyira nyitva ki a szemét, hogy a szempilláin keresztül nézhesse, ahogy a lány lassan elfordítja a fejét, hogy rá nézzen. A teste ellazult, amikor látta, hogy a férfi még mindig alszik, és lassan, centiről centire mozogni kezdett, próbált kiszabadulni a férfi öleléséből anélkül, hogy felébresztené. Vagy legalábbis így gondolta.

Vincentnek küzdenie kellett, hogy ne jelenjen meg a vigyora az arcán, de végül Lanának sikerült elhúzódnia tőle, és addig folytatta az eltávolodást, amíg le nem gurult az ágyról, és talpra nem állt. Ott állt, és a félig meztelen, az ő tudta szerint alvó férfi erekcióval kiegészült testét tanulmányozta, amelyet nem láthatott a lepedő alatt, de kétségtelenül érezte a fenekén. Valójában elég sokáig állt ott és bámult, hogy Vincent érezte, hogy a farka kezd tovább keményedni, eléggé ahhoz, hogy érezze, ahogy a takaró anyagához nyomódik. Biztos Lana is láthatta, mert bűntudatosan összerezzent, és felrántotta a tekintetét a férfi arcára, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig alszik. Látva, hogy igen – vagy legalábbis így gondolta –, kifújt egy nagy levegőt, aztán gyorsan megkerülte az ágyat, és eltűnt szem elől.

Vincent nem mozdult, amíg meg nem hallotta a fürdőszoba ajtajának becsukódását, és a víz csobogását a mosdókagylóban. Aztán a hátára fordult, és élvezetesen kinyújtózott, miközben megmarkolta sajgó farkát. Szándékában állt megdugni Lana Arnoldot még azelőtt, hogy ennek vége lenne. Hallgatva a nő motozását a fürdőszobában, felidézte a gondolatot, hogy az a sok selymes haj végigfut a testén, a nő meleg, nedves szája a farkára zárul, a fogai finoman kaparásznak, ahogy egyre erősebben és erősebben szívja... Egy elnyelt nyögéssel elélvezett, csak másodpercekkel azelőtt, hogy a fürdőszoba ajtaja kinyílt, és Lana kikukucskált rajta.

– Jó estét, Lana! – mondta kedvesen, majd kiugrott az ágyból, és a fürdőszoba felé vette az irányt, anélkül, hogy tettette volna a teste eltakarását.

Lanának sikerült nagyrészt kontrollálnia a megdöbbenését, és vigyázott, hogy ne érjen a férfihoz, amikor az elhaladt mellette a fürdőszobába menet. Vincent azonban elégedetten elmosolyodott. A nő kemény volt, de nagyon is akarta őt.

Gyorsan lezuhanyozott, épp csak annyira, hogy lemosakodjon, de rendesen megborotválkozott, gondosan körbevágva a szakállát és a bajuszát. Megmosta a fogát, és ujjaival megfésülte a haját, majd hangosan megzörgette a kilincset, hogy figyelmeztesse a lányt.

– Kijövök, Lana – kiáltotta, nem fáradva azzal, hogy leplezze a nevetését.

De mire kinyitotta az ajtót, a lány már elment. A függönyöket elhúzta, az ágyat bevetette, és a táskája is eltűnt. Még jó, hogy a kulcsok nála voltak, különben a lány valószínűleg már úton lenne Pénjamo felé. Elkomorult, majd gyorsan megtapogatta a farmerja zsebeit, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a nő nem vette el a kulcsokat, amíg ő aludt. De nem, ott voltak. Megkönnyebbülten fellélegzett, és elkezdett felöltözni, tervezgetve közben az előttük álló éjszakát.

Reggel, mielőtt nyugovóra tért volna, jól belakott, így nem volt szükség további feltöltésre indulás előtt, bár a kocsmában a választék finomabb volt, mint remélhette volna. Marisol sajnálkozva közölte vele, hogy a szeretője új, és nem akarja, hogy elkóboroljon, de megértette Vincent igényeit is, és nem volt féltékeny nő – legalábbis, ami a férfit illeti. Gondoskodott róla, hogy a kocsmában rengeteg nő álljon a rendelkezésére, a legtöbbjük szexuális partnerként is elérhető volt, ha azt szerette volna. De neki eszébe sem jutott, hogy bármelyiket is elfogadja. Ízléstelenség lett volna szexelni egy nővel, miközben egy másikkal utazik, még akkor is, ha ő és Lana nem voltak szeretők... egyelőre. Bár minden szándéka megvolt arra, hogy még az utazás vége előtt a szeretőjévé tegye.

Belelépett a bakancsába, és megkötötte, aztán felhúzta a kabátját, bedobta az utolsó holmiját a táskájába, és egy utolsó pillantást vetve a helyiségre, elhagyta a házikót. Lana éppen kijött a kocsmából, amikor Vincent a parkoló felé tartva, elsétált mellette.

– Jó estét, Lana! Kaptál vacsorát? – kérdezte.

A lány bólintott. – Inkább reggeli, mint vacsora, de igen. Jó volt. Furcsa időbeosztást tartasz, vámpír!

– Nem mintha lenne más választásom – mondta a férfi, megvonva a vállát. – Hadd tegyem ezt be a terepjáróba, és elbúcsúzok Marisoltól, aztán máris mehetünk.

– A táskám már ott van a terepjáró mellett – mondta Lana, kissé ingerültnek tűnve. – Nem volt nálam a kulcs, hogy betegyem.

Felajánlhatta volna neki, de még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy a lány nem hagyja hátra egy porfelhőben. Így ehelyett azt mondta: – Gondoskodok róla, és máris jövök.

A nő bólintott. – Marisol odabent van. Azt hiszem, már vár téged.

A szavai elég ártalmatlanok voltak, de a hozzáállása sokkal árulkodóbb volt. Nagyon kíváncsi volt a Marisollal való kapcsolatára. Talán később mesélhetne neki róla, ha a lány kedves lesz hozzá.

A gondolatra elvigyorodott. A nő elkapta Vincent mosolyát, és egyre bosszúsabban húzta össze a szemét. Amitől a férfi csak még erősebben vigyorgott.

– Megvárlak a terepjáróban – mondta a lány. – Ha neked nem gond.

– Megígéred, hogy nem hajtasz el, és nem hagysz itt?

Lana a szemét forgatta, és hangosan ciccegett. – Persze, hogy nem!

– Szóval el fogsz hagyni engem?

– Nem! – csattant fel Lana. – Megígérem, hogy nem hagylak el, oké?

– Elég jó. Akkor tessék... – A férfi a nő felé nyújtotta a táskáját és a kulcsokat. – Elviheted az én táskámat is, én pedig elköszönök Marisoltól. Így hamarabb indulhatunk.

– Ó, de jó!

Vincent felnevetett, és alig tudta megállni, hogy ne paskolja meg a lány fenekét, miközben az elhaladt mellette, majd bement a kocsmába.

 

 

Lana kifelé nézett az ablakon, miközben ismét a sötét autópályán száguldottak, de nem a tájat nézte. Vincent profilját tanulmányozta, amely visszatükröződött az ablakán. És felidézte a meztelen testének férfias szépségét, a teljesen felizgult meztelen testének, ha nem tévedett. Lehetséges, hogy nem volt teljesen felizgulva, hiszen aludt. De több mint elég merev volt ahhoz, hogy emlékeztesse őt arra, hogy túl régen volt már szeretője, elég merev ahhoz, hogy elgondolkodjon azon, milyen lenne szexelni egy vámpírral. Azt mesélték róluk, hogy fantasztikus szeretők. Talán a sok évnyi gyakorlás következménye. Nem tudta elképzelni, hogy a harapós rész túl szórakoztató lenne, bár nem úgy tűnt, hogy bármelyik nőt is zavarta volna, akivel Vincent eltűnt tegnap este. Marisol pedig egyértelműen rajongott érte.

– Tudod, aludhattam volna a terepjáróban, ha meghitt környezetre vágytál volna – mondta, beismerve magának, hogy szondázott.

Vincent értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– Miért lett volna erre szükségem?

– Tudom, hogy amikor táplálkozol, az szexszel jár. Ha magadnak akartad volna a szobát, megértettem volna.

– Nem alszom azokkal a nőkkel, akikből táplálkozom!

Lana udvarias hitetlenkedéssel horkant fel.

– Persze, ezért alszol meztelenül! – A fenébe! Hiba volt ezt mondani.

Vincent elvigyorodott. – Megbámult, Ms. Arnold?

– Nem volt szükségem bámulásra, amikor olyan peckesen jársz-kelsz, ahogyan tetted.

– Én nem járok peckesen!

– A fenéket nem!

– Nos, ettől függetlenül nem alszom a partnereimmel. Soha!

A nő a homlokát ráncolta. – Miért nem?

– Biztonsági okokból. Láttad, milyen az. Teljesen ki vagyok ütve. Sőt, valójában akár a játékszereddé is tehettél volna, amíg aludtam, és én soha nem tudtam volna meg.

– Álmodban, vámpír!

– Hmm, talán. Beismerted, hogy kukkoltál.

– Nem ismertem be ilyesmit! Különben is, ha ennyire sebezhető vagy, miért engedtél be magaddal a szobába?

Vincent megvonta a vállát. – Mert Raphael bízik benned.

– Raphael még csak nem is ismer engem. A megbízás Cynthia Leightontól jött.

– Hidd el, querida, Leighton és Raphael egy és ugyanaz. Azért vagy itt, mert Raphael azt akarja, hogy itt legyél.

– Ő nem egy isten, tudod.

– Nem, nem isten. De ő egy ijesztő vámpír.

Lana tanulmányozta a férfit a műszerfal lámpáinak fényében, aztán elfordult, hogy a szélvédőn kívüli sötétséget bámulja. Nem volt biztos benne, hogy tetszett neki a gondolat, hogy valaki így manipulálja, főleg nem egy olyan túlságosan erős vámpír, akinek a képességeit fel sem tudta volna fogni.

– Tartozol nekem egy válasszal – mondta, hirtelen belefáradva abba, hogy olyan dolgokon töprengjen, amiket nem ért.

– Választ mire? – kérdezte szórakozottan.

A nő felé fordult. – Megkérdeztem, hogyan és mikor lettél vámpír, és megígérted, hogy ma este befejezed a történetet.

Vincent egy ferde pillantást vetett Lana irányába, és elég sokáig ott tartotta a tekintetét, hogy a lány kissé ideges legyen. Közel száz mérföld per órával haladtak. Igaz, úgy tűnt, ők voltak az egyetlen jármű az úton, de akkor is.

– Rendben – mondta hirtelen, és ismét előre nézett. – Hol is hagytuk abba?

– Téged és az öcsédet éppen megtámadtak. Téged meglőttek.

Valami szörnyen szomorúságra emlékeztető dolog suhant át Vincent arckifejezésén, és felsóhajtott. – Ez volt a kezdet... és a vég.