8.-9. Fejezet

 

Nyolcadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Texas, 1876

 

Vincent elsöprő fájdalomra ébredt. Minden egyes izma, minden egyes csontja fájt, és a vére olyan volt, mint a tűz.

– El fog múlni a fájdalom – mondta egy férfihang.

Vincent próbált reagálni, próbálta elfordítani a fejét, hogy lássa a beszélőt, hogy felugorjon, és megvédje magát, de az izmai nem akartak együttműködni. Majdnem teljesen laposan feküdt a hátán, a feje valami sziklának tűnő dolognak támaszkodott. Égett a tűz, bár fogalma sem volt róla, hogy ugyanaz-e, amelyiknél ő és a fivére ültek, amikor rajtuk ütöttek.

A támadás emléke újból felerősítette a félelmét. Johnt is meglőtték. Ő hol volt?

Vincentnek végre sikerült elfordítania a fejét, majdnem megvakulva az erősen égő lángoktól, és erőlködve próbált belátni a mögötte lévő sötétségbe. De nem találta a beszélőt.

– Hol van a testvérem? – kérdezte, megdöbbenve saját hangjának mogorva hangzásától.

– Súlyosan megsérült – válaszolta az idegen.

Vincent szíve összeszorult, és hasztalanul kapálózott.

– Meghalt? – krákogta.

– Éppúgy gyógyul, mint te, bár nem olyan gyorsan.

– Ki maga? Jöjjön ide, ahol láthatom!

Egy sötét hajú férfi lépett a látóterébe. Alacsony termetű, de karcsú és fitt, tíz vagy még annál is több évvel idősebb Vincentnél. És úgy látszott, hogy tehetős ember, a ruhája jobb volt, mint a legtöbbeknek, az arca halvány volt, és szinte finomnak tűnt, a haja és a szakálla tiszta és rendesen levágott.

– Ki maga? – kérdezte Vincent újra.

– Én vagyok az, aki megmentette az életed! Mondd csak, hogyan kerültél ilyen szerencsétlen körülmények közé?

– Éppen Abilene-ből tartottunk hazafelé, amikor azok az emberek megtámadtak minket.

– Abilene – ismételte meg az idegen. – Az egy marhaváros.

Vincent bólogatni kezdett, aztán megdermedt, amikor a mozdulat hatására a feje dübörögni kezdett. Lenyelte az émelygést, és azt mondta: – Egy texasi farmon dolgozunk.

– Ismered azokat az embereket, akik megtámadtak benneteket? Vagy hogy miért akarták a halálotokat?

– Nem. Gondolom, közönséges tolvajok voltak, a lovainkat és a pénzünket akarták.

– Lehetséges. Most aludj! Sok megbeszélnivalónk lesz, amikor felébredsz.

Vincent tiltakozni kezdett, hogy ő nem egy gyerek, akit álomba kell ringatni, de mielőtt egyetlen szót is kiejthetett volna, a szemhéja elnehezült, és feketeség borította el.

Amikor legközelebb felébredt, elmúlt a fájdalom. Több mint elmúlt. Jobban érezte magát, mint hetekkel a marhahajtás kezdete előtt. Mennyi ideig aludt?

Felült és körülnézett. Ismét éjszaka volt, és a tűz még mindig égett. Lehet, hogy ez ugyanaz a táborhely volt, de az is lehet, hogy nem. Egyik nagyjából úgy nézett ki, mint a másik. A felszerelése a bal oldalán volt felhalmozva, Johné mellette, de... az öccsét nem látta.

– Jó estét, Vincent!

Megfordult, és figyelte, ahogy ugyanaz a sötét hajú férfi besétál a tűz fényébe. Erőlködött, hogy eszébe jusson, de nem emlékezett, hogy megmondta volna a nevét a férfinak.

– Jobban érzed magad? – kérdezte a férfi.

Vincent tanulmányozta őt, mielőtt válaszolt volna. Ki volt ez a férfi? Valami irgalmas szamaritánus, aki rátalált a két testvérre, és úgy döntött, hogy segít? Ez elég szokatlan volt ahhoz, hogy Vincent óvatos legyen az idegen irányában. Nem úgy nézett ki, mint egy pap vagy egy barát, akiknek az a dolguk, hogy segítsenek a szerencsétleneken. Másrészt nem tagadhatta, hogy a férfi segített neki, odáig ment, hogy a közelben maradt, amíg Vincent vissza nem nyerte az eszméletét.

– Már jobban vagyok. Köszönöm! Megmondaná a nevét?

– Enrique Fernandez del Solar vagyok.

– És honnan tudja a nevemet, Mr. del Solar?

– Nagyon sok mindent tudok, amiből néhányat idővel te is meg fogsz tanulni.

Vincent talpra ugrott, hirtelen tudatában annak, hogy megteheti ezt. Nem egyszerűen jobban érezte magát, hanem teljesen gyógyultnak. Mióta volt eszméletlen? Félrelökve az inge véres maradványait, egyik kezével megdörzsölte a mellkasát, és nem talált mást, csak egy elhalványuló heget, világosabb bőrrel. Olyan volt, mintha hónapokkal ezelőtt lőtték volna meg, nem pedig... Hirtelen eszébe jutott, hogy meglőtték, az az átható fájdalom, amikor a golyó a mellkasába csapódott. A pokolba is, már halottnak kellene lennie, nem pedig azon tűnődnie, hogyan gyógyult meg ilyen gyorsan. Egyáltalán nem kellett volna meggyógyulnia!

Félelem kerítette hatalmába, de nem önmagáért, hanem Johnért. Átkutatta a táborhelyet, a tűzön túli sötétségbe bámult, és rájött, hogy sokkal többet lát, mint kellett volna.

– Hol van az öcsém? – követelte. – Mit tett velünk?

– Á. Ami azt illeti, hogy mit tettem veled, örökre megváltoztattalak. Jobbá tettelek.

Vincent megpördült, és sétálni kezdett a táborhelyen, hogy szembenézzen Enriquével. – Ez meg mit jelentsen? – morogta.

– Vámpírrá változtattalak – mondta Enrique, akit látszólag nem zavart Vincent fenyegető viselkedése, annak ellenére, hogy Vincent magasabb és izmosabb is volt nála.

– Vámpírrá? – Vincent gúnyolódott. – Megőrült? Vámpírok csak a rosszul viselkedő gyerekek ijesztgetésére kitalált történetekben léteznek!

Enrique békésen elmosolyodott. – Mi nagyon is valóságosak vagyunk, fiú! És most már te is közénk tartozol.

– Nem hiszek Önnek!

– Nem? Próbáld ki ezt!

Enrique minden figyelmeztetés nélkül, gyorsabban, mint Vincent követni tudta volna, gyorsabban, mint ahogyan azt lehetségesnek gondolta volna, kést döfött mélyen Vincent bicepszébe az ingujján keresztül. Azonnal és bőségesen vérezni kezdett, átáztatva a szakadt szövetet, de aztán egyszerűen... abbamaradt. Az izom és a bőr mozogni kezdett a hitetlenkedő szemei előtt, és olyan perzselő forrósággal tapadtak össze, ami egy cseppet sem volt kellemetlen. Vincent letépte a ruhafoszlányokat, és kezével végigdörzsölte a majdnem begyógyult sebet. Fájt, de nem volt több annál.

Vincent nagyot nyelt, a szíve hevesen kalapált, miközben felemelte a tekintét, hogy Enriquére meredjen… a vámpírra. Már a szó puszta gondolatától is bolondnak érezte magát, de ugyanakkor meg is ijesztette, mint eddig még semmi. Szörnyeteggé változtatták, egy természetellenes lénnyé, aki embereket ölt, és a vérüket itta a túlélésért.

– Ó, ne légy bolond! – dorgálta meg Enrique, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Nem kell megölnöd az embereket, akikből táplálkozol. Sőt, megtanítom neked a módját, hogy ez egészen élvezetessé váljon. Mindkettőtök számára.

– Mindkettőnknek? Úgy érti, az öcsémnek? Hol van ő?

– Ah. Attól tartok... az átváltozás megterhelő dolog. Nagyon megviseli a testet. És az öcséd súlyosan megsebesült.

– Hol van? – kérdezte Vincent újra, miközben egy émelyítő tudat gördült végig a gyomrában.

– Nem élte túl, Vincent. Sajnálom! Meghalt.

Vincent nem szólt semmit. Képtelen volt. Elfordult, és a tábortűz mögötti sötétségbe sétált. Egyedül kellett maradnia a gyászával és a bűntudatával. Az öccse meghalt, és ez az ő hibája volt. Ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy csatlakozzanak a marhahajtáshoz. John nem akart menni, de azt sem akarta, hogy Vincent egyedül menjen. És most halott. Soha nem mehet már vissza, és nem lesz az apjuk állatorvosa. És az anyjuk... ¡Dios mio! Az anyjuk! Hogyan mondhatná el az anyjának, hogy meghalt a legkisebb fia? Belehalna a bánatba. És soha nem bocsátana meg neki.

Hangosan felnyögött, a lábai megadták magukat alatta, és összeroskadt a hideg sivatagi földön. Könnyek csordultak le az arcán, és a karjába temette az arcát. Jobb lenne meghalni, mint szembesíteni a szüleit ezzel a szörnyű veszteséggel, a kudarcával. A szomorúság addig gyűlt benne, amíg már azt hitte, hogy felszakítja a mellkasát, amíg a nyomás olyan nagy nem lett, hogy hátravetette a fejét, és felüvöltött.

– Sajnálom, Vincent! – szólalt meg mögötte Enrique.

Vincent talpra ugrott, megpördült, hogy szembenézzen az idegennel, a férfival, aki azt állította, hogy egyáltalán nem is férfi.

– Hagyjon meghalni! – követelte. – Meg akarok halni az öcsémmel együtt!

A férfi szánakozó pillantást vetett rá.

– Ne légy bolond, fiú! Most gyászolsz, de hamarosan meglátod, hogy ez egy ajándék.

– Nem kértem az ajándékát! – sziszegte vissza.

– Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megmentsem az életed.

– Hagynia kellett volna, hogy meghaljak az öcsémmel együtt!

Enrique türelmetlenül ciccegett. – Elég ebből az ostobaságból! Egy nap majd hálás leszel, de most egyszerűen csak túl kell élned! Ez pedig azt jelenti, hogy találj egy helyet, ahol még napfelkelte előtt megpihenhetsz. Gyere!

– Hol van az öcsém holtteste? El akarom temetni!

– Eltűnt. Tudod, megpróbáltam megmenteni őt – tette hozzá zsémbelődve. – Meg kéne köszönnöd nekem!

Vincent csak bizalmatlanul bámult rá.

Enrique felsóhajtott. – Amikor egy vámpír meghal, porrá válik. Az öcséd már vámpír volt, amikor meghalt. Nincs mit eltemetni.

Vincent ismét felnyögött. Lehetne ez még ennél is rosszabb? Mi történik a fivére lelkével? Vajon Isten meg fogja érteni, hogy nem John választása volt, hogy szentségtelenné váljon?

– Gyere! – csattant fel ismét Enrique. – Mindjárt felkel a nap.

– Napfelkelte? – ismételte Vincent zsibbadtan, és úgy érezte, mintha álomban, egy rémálomban lenne.

– Az első leckéd, fiú! Por akarsz lenni, mint a testvéred? Akkor maradj itt, és várd meg a napfelkeltét. Ha élni akarsz, akkor gyere velem!

Nem törődve azzal, hogy Vincent követi-e őt vagy sem, Enrique visszasétált a tábortűzhöz, és elkezdett felnyergelni egy barna lovat, amelyet Vincent még soha nem látott. Az békésen állt a saját fekete heréltje mellett, de John gesztenyebarna lovát sehol sem lehetett látni.

– A testvérem lova – mondta szétszórtan, még mindig nehezen tudott tisztán gondolkodni.

– A banditák elvitték. A tiéd elszaladt, de sikerült befognom neked. Most elmegyek. Vagy követsz, vagy nem.

Vincent kábultan nézte, ahogy Enrique felpattan a lovára, és ellovagol az éjszakába. Olyan tisztán hallotta az állat patáinak dobogását, a csatok csörömpölését, mintha csak néhány lépésnyire lett volna tőle. Arra gondolt, amit a vámpír mondott neki, hogy a tiszta napfény porrá égeti, ha itt marad. És próbált erőt találni az aggódáshoz.

Vajon meg akart halni? Vagy élni akart?

A tábortűzre meredt, egy olyanra, mint amilyenen nemrég még a fivérével, Johnnal osztozott. Ahogy nevettek a marhahajtáson, és tervezgették a jövőjüket. A jövőt, amit a banditák elloptak tőlük. Enrique nem ezt tette. Olyan döntést hozott helyettük, amihez nem volt joga, de mindezt nem ő okozta. Nem, ez a hiba azokat az embereket terheli, akik megtámadták őket.

És ebben a pillanatban Vincent meghozta a döntését. Elég sokáig élni fog ahhoz, hogy megbosszulja a fivére halálát. Legalább addig. És aztán eldönti, mi lesz utána.

 

Mexikó, napjainkban

 

– És megtetted? – kérdezte Lana komoran. – Megtaláltad valaha is azokat, akik megtámadtak?

– Már halottak voltak. Enrique összeakadt velük, amikor elfutottak a táborhelyünktől, és mindannyiukat megölte.

– De azt mondta...

– Igen. Azt mondta, hogy ellopták John lovát, és hagyta, hogy azt feltételezzem, elmenekültek. Megvoltak az okai, amiért élve akart engem, ezért azt mondta, amit csak jónak látott.

– Ő a főnököd?

– Bizonyos értelemben. Ő Mexikó Lordja. Az teljesen más dolog.

– Kedveled őt?

– Hogy őszinte legyek, utálom a rohadékot. De ő a főnök, úgyhogy próbálok kijönni vele.

Lana éles nevetést adott ki. – Nem olyan fickónak tűnsz, aki kijön másokkal.

Vincent megfordult, és egy ferde vigyort villantott a lányra, ami az amúgy is magas szintű jóképűségét valahova a sztratoszférába emelte.

– Azt akarod mondani, hogy nem vagyok csapatjátékos, Lana?

Megvonta az egyik vállát. – Nem, csak azt mondom, hogy nem olyan fickónak tűnsz nekem, aki nyalja valaki seggét, hogy feljusson a vállalati ranglétrán.

Vincent vigyora eltűnt, az arca megkeményedett, a szeme jeges lett.

– Nem sokat tudsz a vámpírokról, ha azt hiszed, hogy seggnyalással jutottam oda, ahol vagyok. Úgy másztam fel a ranglétrán, hogy mindenkit megöltem, aki az utamba állt.

– Hé – tiltakozott Lana, úgy téve, mintha nem fagyott volna meg a vér az ereiben, amikor a férfi így nézett rá. – Azt mondtam, hogy nem annak a típusnak nézel ki, emlékszel? Nyugi, keményfiú!

A feszültség csökkent valamennyit az autóban, és a lány érezte, hogy a vére újra folyni kezd.

– Érzékeny téma – mormogta a férfi.

– Nyilvánvalóan. – Úgy döntve, hogy témát kell váltani, Lana megkérdezte: – Szóval, mit tartogat számunkra ma estére az útiterved? Hol állunk meg?

– Valahol Durango környékén. Azon a környéken még nem sok üzletet bonyolítottam le, úgyhogy majd meg kell néznünk.

– Ma este nincs Marisol, hogy üdvözöljön téged?

– Attól tartok, nincs. De Durango nagy város. Magába a városba inkább nem mennék be, de biztosan vannak kisebb települések néhány mérföldes körzetben. Éppen elég egy motelhez, és egy-két kocsmához.

A férfi olyan vigyorra húzta a száját, mintha tudta volna, mi jár a nő eszében. De mivel a lány arra gondolt, hogy jó lenne ma este egy külön szoba magának, úgy gondolta, ha a férfi tényleg ismeri a gondolatait, akkor nem vigyorogna ilyen szélesen. Függetlenül a motelbeli szállásuktól, kételte, hogy a férfi magányos lenne. Amíg a város elég nagy volt, rengeteg nő várta, hogy felkínálhassa a vérét... és az ágyát a pasasnak. Nem mintha őt ez érdekelte volna. Ha Vincent hímringyó akart lenni, az az ő dolga volt, nem az övé.

– Akarod, hogy keressek egy helyet és felhívjam előre? – kérdezte.

– Telefonálj, ha akarsz, de az évnek ebben a szakában nem szükséges.

Lana megvonta a vállát. Neki megfelel. Úgyis inkább megnézné előtte a motelt, mielőtt elkötelezné magát.

Egy darabig csendben haladtak, Vincent viselkedése érezhetően hűvösebb volt, mint korábban. A lány nyilvánvalóan megsértette a seggnyaló megjegyzéssel, és talán szándékosan tette. Szüksége volt némi érzelmi távolságtartásra, miután végighallgatta a fivére haláláról szóló történetet. Nem akart együttérezni Vincenttel, nem akart mást érezni, mint professzionális... udvariasságot. Igen, ez volt az. Két ember, akik együtt dolgoznak, és akik a végén külön utakon fognak járni.

– Enrique is Hermosillóban lakik? – kérdezte, és azonnal elgondolkodott, hogy mi a fenéért is szólalt meg. Mi történt az udvarias hallgatás elképzelésével?

– Enrique ott lakik, ahol akar. Mexikó-szerte vannak lakásai.

– Hermosillót is beleértve? – kérdezte, most már erőltetve a témát, mert annyira nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem akarja.

Vincent rövid pillantást vetett rá, aztán azt mondta: – Hermosillóban már nagyon régóta nem járt, ezért élek ott.

– És hol lakik Enrique?

– Miért akarod tudni?

– Csak kíváncsiságból. Miért? Azt hiszed, hogy megtámadom Enriquét, és elintézem? – nevetett fel Lana, aztán támadt egy ötlete. – Várj csak, ha megölném, akkor én lennék a főnököd? Nem azt mondtad, hogy így lehet feljebb lépni a ranglétrán a vámpírok között?

Vincent nem tett úgy, mintha elrejtené, hogy megveti ezt az ötletet. – Igen, persze! Mindössze három percig bírnád, mielőtt egy igazi vámpír eltávolítana a hivatalodból.

– Ünneprontó!

Vincent elutasítóan felhorkant. – Vámpírként nagyon gyorsan megtanulsz megbirkózni a valósággal.

Lana elgondolkodott ezen, a fiatal Vincentre gondolt, aki arra ébredt, hogy a világa darabokra hullt.

– Fájt, amikor vámpír lettél? – kérdezte halkan.

– Nem sok mindenre emlékszem a tényleges folyamatból. De pokolian fájt, amikor először felébredtem.

– És mi van azzal, amikor először... tudod, vért ittál? Az furcsa volt?

Vincent gyanakvó pillantást vetett rá.

– Mi ez az ötven kérdés? Beszámolót írsz, vagy ilyesmi?

– Csak beszélgetek. Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz.

– Jó. Azt hiszem, amúgy is én jövök. Tartozol nekem néhány válasszal.

Lana hessegetően legyintett. – Kérdezz csak!

– Mikor vesztetted el a szüzességed?

Lana hangosan felzihált, és hitetlenkedve fordult Vincent felé, amitől a férfi csak felnevetett.

– Ezt nem mondom el neked! – válaszolta.

– Oké, mit szólsz ehhez? – mondta, még mindig nevetve. – Van pasid?

Lana mérlegelte, hogy válaszoljon-e vagy sem. Ha beismerné, hogy nincs, a férfi megpróbálná elcsábítani? Nem feltétlenül azért, mert vonzódott hozzá, hanem egyszerűen csak azért, mert ez volt az, amit csinált. Másrészt, ha hazudna, és azt mondaná, hogy van pasija, Vincent talán kihívásnak tekintené. Felsóhajtott, és azt kívánta, bárcsak soha ne egyezett volna bele ebbe a hülye kérdés-felelet játékba. Jobban járt volna egy könyvvel.

– Nincs pasim – mondta végül.

– Soha?

– Ezt nem mondtam – csattant fel. – Volt már néhány. De nem tartott sokáig.

– Hmm.

– Mi ez a hmmm?

– Csak arra gondoltam, hogy biztos nehéz lehet kapcsolatban lenni, ha az ember ilyen sokat utazik.

– Aha.

– Valaki komoly?

– Csak egy.

– Ki volt az?

– Valaki, akiről kiderült, hogy egy játékos, mint ti mindannyian.

– Nagyon rossz véleménnyel vagy a faj hímnemű feléről, querida.

Erre nem mondott semmit, mert igaz volt. Ezután egy darabig csendben haladtak, mígnem a férfi megkérdezte: – Honnan ismered Raphaelt?

– Nem ismerem. Mondtam már, hogy Cynnel üzletelek. Valószínűleg tudod, hogy végez némi nyomozói munkát. Néha szüksége van arra, hogy a környékemen ellenőrizzünk valakit, és akkor felhív engem. Így gyorsabb, ráadásul az a benyomásom, hogy Raphael szereti, ha Cyn közel marad az otthonához.

– Ez még enyhe kifejezés. A vámpírok természetüknél fogva birtoklóak. De ha figyelembe vesszük, hogy egy vámpírlordnak milyen extra agresszivitása és területvédő ösztönei vannak, csodálkozom, hogy nem tartja a pincében. Egy nagyon szép pincében, de mégiscsak egy pincében.

– Nem olyan nőnek tűnik nekem, aki elviselné ezt.

– Azt hiszem, igazad van. Soha nem találkoztam vele, csak a szoba túloldalán láttam. A hírneve azonban elég komoly.

– Szeretnék egyszer személyesen is találkozni vele! Eddig csak telefonon beszéltünk.

– Ami visszavezet minket a feladathoz. Miért akarja Raphael, hogy megtaláljuk Xuan Ignaciót?

– Te is annyit tudsz, mint én. Megkérdezted Enriquét, hogy ismeri-e Xuant?

– Kizárt dolog! Emlékszel arra a területvédő ösztönre, amiről beszéltem? Nos, mondjuk úgy, Enrique nem lenne elragadtatva, ha megtudná, hogy a hadnagya Raphaelnek dolgozik.

– Te Enrique hadnagya vagy? Ezt nem is tudtam! Az elég magasan van a ranglétrán, nem igaz?

– Csak Enrique van magasabban.

– Szóval, ha szerinted Enrique egy seggfej, akkor a többi vámpír téged is annak tart?

Vincent vigyora végre visszatért, amikor azt mondta: – Pokolian remélem, hogy nem!

– Úgy tűnik, Michael kedvel téged.

– Michael az enyém. Ő eléggé arra van kódolva, hogy kedveljen engem.

– A tiéd? Úgy érted, te tetted vámpírrá?

– Igen. Ő az egyetlen gyermekem.

– Szóval, muszáj, hogy kedveljen téged? De azt mondtad, hogy Enrique az atyád, és te gyűlölöd őt.

– Azt hiszem, jobb atya vagyok, mint Enrique – mondta szétszórtan, figyelmét az út jobb oldalán lévő mérföldjelzőre irányítva. – Azt hiszem, már majdnem ott vagyunk. Nézd meg a GPS-t!

– Igen, uram! – mondta, és tisztelgésre emelte a kezét.

– Kérlek!

Lana elmosolyodott, miközben előhívta a GPS pillanatnyi adatait. – Tíz mérföld – mondta. – Már majdnem ott vagyunk. A külvárosban akarsz megállni, vagy be akarsz menni?

– Végigmegyünk rajta, és eldöntjük.

Harminc perccel később Vincent egy gyatra ajtót tartott nyitva, hogy Lana besétálhasson a szobájukba éjszakára.

– Ne mondd – jegyezte meg Lana, a magányos, king size ágyon lévő ronda paplant bámulva –, hogy csak egyetlen szabad szobájuk volt.

– Nem egészen – mondta Vincent, és elhaladt a lány mellett, hogy ledobja a táskáját a komódra, amely úgy nézett ki, mintha össze akarna omlani a súlya alatt. – De nem volt egyetlen szomszédos szobájuk sem, és te állítólag a testőröm vagy.

– Társak vagyunk, Vincent! Ideiglenes társak! A testőrös dolog csak egy mese volt, amit Marisolnak találtál ki, hogy ne higgye, elvesztetted a varázslatos érzékedet a nőkkel szemben.

– Aú! Szóval nem érdekel, ha valami bandita, aki féltékeny, mert a barátnője beszélt velem a kocsmában, besurran a szobámba, miközben tehetetlen vagyok, és szíven szúr?

– Talán csak kerülnöd kéne, hogy idegen nőkkel beszélgess – javasolta kedvesen a lány.

– De az egyetlen nő, akit ismerek ebben a városban, az te vagy. Felajánlod magad?

Lana rosszallóan nézett a férfira. – Rendben, akkor nézem majd, ahogy alszol.

A férfi lehengerlő mosolyt villantott Lanára. Vincent talán azt hitte, hogy a nő immunis a bájaira – valójában Lana nagyon remélte, hogy ezt gondolja –, de amikor így mosolygott? A gyomra megremegett, a szája kiszáradt, és a déli régiók megremegtek a vágytól. Sikerült azonban mindezt távol tartania az arckifejezéséből.

Összegyűrte a paplant, és a sarokba hajította, majd a saját táskáját az ágyra dobta. – Most már ehetnénk valamit?

– Hát persze! Az a hely, itt és a benzinkút között, úgy nézett ki, mintha egész éjjel üzemelne.

– Meglep, hogy ilyen későn még nyitva van bármi is.

– Nem a vámpírok az egyetlen lények, akik éjszaka végzik a legjobb munkájukat, querida! Különösen Mexikóban.

A bár, amelyet Vincent észrevett, csak egy háztömbnyire volt a moteltől, de ők mégis autóval mentek. Lana tapasztalatai szerint mindig jobb volt, ha kéznél voltak a saját kerekek. A parkoló többnyire kiöregedett amerikai szedánokkal volt tele. Az ő terepjárójuk úgy kilógott, mint a közmondásos bekötözött hüvelykujj.

– Jó a biztonsági rendszere ennek a dolognak? – kérdezte a lány, miközben kiszálltak, és elindultak a parkolón át.

– Átkozottul jó. Az ablakok szinte betörhetetlenek, a zárak kizárólag elektronikusak, és három külön riasztó van. Az utolsó leállítja a motort, amíg be nem ütik a megfelelő kódot.

A nő bólintott, és megismételte: – Átkozottul jó.

– Komolyan veszem a biztonságomat. Ezért van szükségem személyes testőrre.

– Ez már kezd unalmas lenni, Vincent!

– Nem vagyunk mindannyian azok?

– Úgy tűnik, te nem.

Épp akkor kerülték meg az épületet, amikor egy zenekar kezdett játszani valamit, ami úgy hangzott, mintha az amerikai country és a mexikói tradicionális zene keresztezése lenne. Lana biztos volt benne, hogy a zenei stílusnak van neve, de nem tudta, mi az. Általában nem szokott ilyen messzire beutazni Mexikóba. Az amerikai igazságszolgáltatás elől menekülő szökevények általában a határ, vagy a csendes-óceáni partvidék közelében maradtak, ahol több ember élt, és ahol majdnem olyan gyakran beszéltek angolul, mint spanyolul.

Vincent és ő elhaladtak a bárpult előtt lévő két nagy, nyitott ablak közül az első mellett. A nyílásokban nem volt üveg, csak visszahúzott és rögzített redőnyök. Belülről olyan emberek hangjai szűrődtek ki, akik jól szórakoztak, és rengeteg alkoholt fogyasztottak, de az utca többi része kihaltnak nézett ki. Ez kellemetlen érzéssel töltötte el Lanát. Ha Vincentnek igaza volt, és ebben a városban olyan üzleteket bonyolítanak, amelyek jobban működnek az éjszaka közepén, akkor ebben a bárban valószínűleg egy csomó olyan ember volt, akikkel inkább nem találkozott volna. Emlékeztette magát, hogy Vincent a nyilvánvaló vonzereje és playboy módszerei ellenére valószínűleg a leghalálosabb személy a bárban. De akkor is...

A lány a homlokát ráncolta, és automatikusan végigpaskolta magát, ellenőrizve a fegyvereit és a felszerelését.

– A telefonom – mormogta.

Vincent az ablakon keresztül a tömeget bámulta, és a lány megragadta a karját, hogy felhívja magára a figyelmét.

– A telefonomat a... – A szavai elakadtak, amikor meglátta a férfi tekintetét. Olyan tekintetet látott, amilyet még soha nem látott a férfi arcán, egy prédáját felmérő ragadozó.

– Ööö, menj csak be! – mondta neki, elengedve a karját, és óvatosan végigsimítva a pólója hosszú ujján. – Add ide a kulcsokat, és én majd csatlakozom hozzád!

A férfi automatikusan kihúzta a zsebéből a kulcsokat, és odatartotta, de aztán habozni kezdett, és felemelve a tekintetét, a nő szemébe nézett, mintha a hűségét mérlegelné.

– Hozom a telefonomat – mondta Lana türelmetlenül. – Nem megyek sehova!

A férfi elvigyorodott, de hiányzott belőle a szokásos bája. És a tekintete elárulta Lanának, hogy a férfi gondolatai már messze járnak. Az éhes ragadozó ismét felülkerekedett a számító vámpíron. Szó nélkül a nő kezébe ejtette a kulcsokat, és besétált a kocsma ajtaján.

Lana kifújta a levegőt. Bal kezében tartva a kulcsokat, sarkon fordult, és elindult vissza a parkoló felé. Csak egy percbe telt, hogy kinyissa a zárakat, és felkapja a telefonját. Mellékesen felfigyelt arra, hogy a terepjáró nem csippant a távirányító parancsára, hanem teljesen néma maradt. Érdekes. Éppen visszazárta a járművet, és már készült visszatérni a kocsmába, amikor egy második terepjáró kanyarodott sietve a parkolóba, a kipörgő kerekek felverték a kavicsot.

Ösztönösen visszalépett az árnyékba, hagyva, hogy a Suburban tömege elrejtse őt, miközben az újonnan érkezőket figyelte. Nemcsak a kipörgő gumikkal való érkezésük miatt voltak feltűnőek, hanem azért is, mert a terepjárójuk sokkal szebb volt, mint az összes többi jármű a parkolóban, kivéve az övékét. Már ez önmagában is gyanússá tette őket. De amikor kinyíltak az ajtók, és négy nagydarab fickó szállt ki belőlük, Lana tudta, hogy nem akar az útjukba kerülni. Ezek a fickók nem szórakozni jöttek. Nem nevettek. A pokolba is, alig szóltak egymáshoz.

Hirtelen azt kívánta, bárcsak ragaszkodott volna hozzá, hogy Vincent kísérje vissza a terepjáróhoz. Mert bármit is terveztek ezek a gengszterek, az nem lehetett jó. Más körülmények között beült volna a terepjárójába, és elhajtott volna.

De Vincent bent volt abban a bárban. És erős vámpír vagy sem, társak voltak.

Lana még egyszer leellenőrizte a fegyvereit. Ott volt a három kés, amit mindig magánál hordott, plusz a Sig 9mm-es a kabátja alatt egy vállhevederben, egy tartalék tárral a kabátzsebében. Fontolóra vette, hogy visszamegy a terepjáróhoz további lőszerért – a kesztyűtartóban még két tárat rejtett el –, de úgy döntött, hogy ha lövöldözésbe keveredik a négy férfival, a bárban lévő szövetségeseikről nem is beszélve, a több lőszer nem sokat számítana. Még mindig csak egy fegyver volt nála, mivel a Glockja a motelben volt a táskájában. Nem számított rá, hogy szüksége lesz rá ahhoz, aminek egy gyors kiruccanásnak kellett volna lennie egy helyi kocsmába.

Megvárta, amíg az újonnan érkezők eltűnnek a látóteréből. Aztán, miközben azt mondta magának, hogy besétál a bárba, összeszedi Vincentet, és eltűnik onnan, elindult át a parkolón.

A tömeg ugyanolyan zajos volt, mint néhány perccel korábban. Megpróbált finoman viselkedni, besurrant a nyitott ajtón, és talált egy helyet a fal mentén, az egyik ablak túlsó oldalán, ahol nem volt sok fény. Barna bőre és fekete haja ellenére tudta, hogy amerikainak látszik. A magassága ellene dolgozott, ahogy a ruhája is, de ennél többről volt szó. Ez egy olyan kiállás volt, amit nem lehetett volna csak egy ruhaváltással elrejteni. Így hát az árnyékban maradt, és Vincentet kereste a tömegben. Amilyen nagydarab volt, majdnem annyira ki kellett volna tűnnie, mint neki, de már korán rájött, hogy az emberek azt látják, amit Vincent akar, hogy lássanak.

Végre megtalálta, a táncparkett szélén. Helyiek vették körül, főleg nők, éppen egy helyi lányt bűvölt el, aki szégyentelenül flörtölt vele, és valószínűleg azt hitte, hogy ő irányít. A lány nem tudta...

Vincent lehajolt, hogy valamit a lány fülébe súgjon, és Lana biztosra vette, hogy egy sötét sarok felé tartanak. De hirtelen egy másik nő tűnt fel a tömegből. Idősebb volt, mint a lány, akivel Vincent beszélgetett, a teste és a mozdulatai olyan magabiztosságról és érettségről árulkodtak, amely évekkel távolabb állt attól a gyermektől, akit éppen kiszorítani készült. Emellett elképesztően vonzó volt, érzéki teste minden férfi tekintetét magára vonzotta, akihez a tömegben végigsétálva hozzáért.

Vincent biztosan felfigyelt rá, ahogy az eredeti áldozata... ööö, donorja is. Az idősebb nő odalépett hozzájuk, és a lány fülébe súgott valamit, miközben a keze fel-alá siklott a karján egy olyan mozdulattal, amelyet nyugtatónak lehetett volna felfogni. De valami az egészben rossz érzést keltett Lanában. Főleg, amikor a lány elnézett egy pillanatra Vincent mellett, és Lana meglátta ugyanazt a négy férfit, akik kipörgő kerekekkel érkeztek a parkolóba. Rossz emberek, gondolta újra. És úgy tűnt, hogy Vincentre szegezték a szemüket.

Lanának émelygő érzés keletkezett a gyomrában. Éppen ellökte magát a faltól, azzal a szándékkal, hogy ha kell, fizikailag is kirángatja onnan Vincentet, amikor a gyönyörű nő kirángatta a pasit a táncparkettre. Vincent felnevetett, és keze a nő érzéki csípőjére ereszkedett, miközben annak karja a férfi nyaka köré fonódott. A zene lelassult, és ők táncolni kezdtek, a nő meg sem próbált finomkodni, miközben a melleit Vincent mellkasához dörzsölte, a kezei a vállát, a nyakát simogatták...

Lana tekintete kiélesedett, amikor meglátta a veszélyt. Úgy tűnt, Vincent is ugyanabban a pillanatban észlelte, de mindketten elkéstek.

A nő két kis kést rejtett a kezében, és egyetlen összehangolt mozdulattal megvágta Vincent nyakának mindkét oldalát. Vincent szemében rézszínű láng lobbant, miközben dühösen felüvöltött, és ellökte magától a nőt, a mozdulat azonban csak azt érte el, hogy a kések még mélyebbre süllyedjenek, miközben a nő hátrarepült. Vincent erejétől és a dühétől egyaránt hajtva, a nő átrepült a hirtelen kiürült táncparketten és a színpadnak ütközött, felborítva a hangszereket, miközben a zenekar futásnak eredt. A bár vendégei sikoltozva tolakodtak az ajtó felé, néhányan a nyitott ablakokon keresztül ugrottak ki, hogy elmeneküljenek a vérengzés elől.

Vincent térdre rogyott, a kezét a nyaka két oldalára nyomta, hiába próbálva elállítani a vérzést. Lana elindult előre, és a férfi tekintete hirtelen felemelkedett, hogy határozottan a nő szemébe nézzen. Vincent egy apró rázással megrázta a fejét, és a lány megállt. Lana elkomorult, a férfi pedig még céltudatosabban bámult. Valamit mondani akart neki. De mit? A négy férfi ellökte magát a pult mellől, és Vincent felé indultak, aki elborítva a saját vérétől, egy tócsában térdelt a táncparketten.

Lana sikoltozott magában. Az ösztöne azt súgta neki, hogy siessen oda, és segítsen neki, hogy kirángassa onnan, ha kell. De az értelem – és Vincent – valami mást mondott neki.

Mire a négy férfi odaért mellé, Vincent vérének folyása már kezdett lelassulni, ragacsos, lomha csordogálássá vált a rémálomszerű vörös ömlés helyett. Bármennyire is valószínűtlennek tűnt, még ez sem volt elég ahhoz, hogy megölje. És a négy férfi ezt nyilvánvalóan tudta. Nyilvánvalóan legyengülve akarták, nem pedig holtan.

Megragadták Vincentet, és a tömeget fürkészve az ajtó felé vonszolták az immár kihalt táncparketten keresztül. Lana egy három párból álló csoport mögé húzódott, megrogyasztotta a térdét, hogy jobban beolvadjon. Nem tudta, hogy a rosszfiúk őt keresik-e, vagy egyáltalán tudnak-e róla. De ha meglátnák, azonnal tudnák, hogy nem tartozik ide. És ha elkapnák, neki nem lenne esélye eljutni Vincenthez, mielőtt a fickók végrehajtanák a vele kapcsolatos terveiket, és az nem lenne jó.

Lana még azután is ottmaradt valamennyi időre, miután elmentek, hallgatta a körülötte folyó beszélgetést, és próbált mindent megtudni arról, hogy kik voltak a férfiak, és ami még fontosabb, hová viszik Vincentet. Utalásokat kapott el egy, a városon kívüli birtokról, egy nagyon veszélyes emberről, akit senki sem nevezett a nevén, de mindenki beszélt róla. Ez nem volt meglepő. Ez a kábítószer-gyártók területe volt. Amit nem értett, az az volt, hogy miért vitték el Vincentet. Azt mondta neki, hogy a vámpírok egyezséget kötöttek a mexikói kartellekkel, akkor miért kapták el?

Hallgatta a körülötte zajló pörgő beszélgetéseket, de egyikük sem tudott semmit Vincent helyzetéről, és nem is érdekelte őket. A fenyegetés elmúltával készen álltak arra, hogy folytassák a bulizást. Az utcára menekülő emberek kezdtek visszaszivárogni az épületbe. Valaki macskaalomnak látszó anyagot szórt a táncparkettre, hogy felitassa Vincent vérét, és egy idősebb nő most szorgalmasan söprögetett és súrolt, miközben a zenekar összeszedte a hangszereket, és folytatta a zenélést. Még a csaposok is töltöttek, a tömeg sűrűsödött a bárpult körül, ahogy az emberek pótolták a kiömlött italokat. Eközben a Vincentet megtámadó nő talpra tápászkodott, és imbolyogva kifelé igyekezett a bejárati ajtón keresztül.

Lana követte a nő megtorpanó lépteit. Négy rosszfiúval nem tudott megbirkózni, de egy alattomos ribanccal? Azzal képes volt elbánni. Végigsurrant a fal mellett, és követte a nőt kifelé. Vincent okozott a nőben némi kárt, amikor átdobta a helyiségen, de egyik rosszfiú sem mutatott annyi érdeklődést, hogy akár csak megnézze, nemhogy épségben hazakísérje.

Lana figyelte, ahogy a nő megbotlik, és térdre esik a járdán, majd a falba kapaszkodva küzd a felállással. Lana felgyorsította a lépteit, és megérintette a nő karját.

– Jól vagy? – kérdezte spanyolul. – Segíthetek?

A nő felnézett, meglátta, ki kérdezi, és kényszeredett nevetést erőltetett ki magából, mielőtt erősen akcentusos angollal válaszolt volna. – A jóképűvel vagy? A vámpírral?

– Az a férfi, akit meg akartál ölni? – kérdezte Lana, úgy téve, mintha nem értené.

– Csak Isten ereje képes megölni egy ilyet!

– Miért akarják azok az emberek holtan látni?

– Nem akarják! – A nő nehézkesen a falnak dőlt, zihálva kapkodta a levegőt, miközben felemelte a tekintetét, hogy Lana szemébe nézzen. – Haza kellene menned, és elfelejtened őt. Ő gonosz.

– Nem tehetem – ismerte be Lana. – Megesküdtem, hogy megvédem őt.

– Akkor bolond vagy – suttogta a nő.

– Hová vitték?

A nő ismét felnevetett, és köhögött az erőfeszítéstől.

– Meg fogsz halni, ha odamész.

Lana megvonta a vállát. – Előbb-utóbb mind meghalunk.

– Van kocsid? – suttogta a nő.

– Igen.

– Vigyél haza, és elmondom, amit tudni akarsz!

Lana fontolóra vette a nő ajánlatát. Nyilvánvalóan nem lehetett megbízni benne. De nem volt kérdés, hogy a férfiak cserbenhagyták, és különben is, Lanától nem volt olyan könnyű megszabadulni.

– Rendben – mondta Lana. – De ha bármivel próbálkozol, megöllek!

A nő röviden felnevetett cinikusan, mintha nem hinne a fenyegetésnek, de aztán pillantása találkozott Lana hűvös tekintetével, és elhalt a nevetése. A nő komoran bólintott. – Én csak az ágyamat akarom. Nagyon megsérültem.

– Jó – mormogta Lana, és talpra segítette a nőt. – Remélem, bármennyit is fizettek neked, megérte!

Miután beültek a terepjáróba, a nő – Lana fontolóra vette, hogy megkérdezi a nevét, de rájött, hogy nem érdekli – egy kis, különálló házhoz irányította, amely körülbelül két mérföldre volt a bártól. Összességében takaros és rendezett volt, virágokkal az ablakpárkányok alatti ládákban és agyagcserepekben a járda mentén. Valószínűleg szép volt világosban, ha érdekelte az embert. De Lanát egy cseppet sem.

Leparkolt a rövid kocsifelhajtón, megmarkolta a kulcsokat, és a terepjáró eleje felé vette az irányt. Lana kinyitotta az utasoldali ajtót, és a nő nyögve próbált kiszállni. Lana megfogta a nő karját, és rásegítette a fellépőre, majd le a földre. Lassan a bejárati ajtóhoz indultak, amelyet a nő a szoknyája zsebéből előkerült kulcscsomóval nyitott ki.

Odabent a nő kimerülten dőlt le egy párnákkal teli fotelbe. – Hoznál nekem egy kis vizet? – kérdezte olyan hangon, ami leginkább csak suttogás volt.

– Nem azért vagyok itt, hogy ápoljalak! – mondta Lana ridegen. – Azt mondtam, hogy hazahozlak. Itthon vagy. Most pedig mondd el, hová vitték!

– Vizet – préselte ki magából a nő rekedten. – Kérlek! Hogy el tudjam mondani neked.

Lana percről percre dühösebb és türelmetlenebb lett. Nagy volt a kísértés, hogy hoz vizet, és a fondorlatos nő arcába vágja, de azzal sem jutna ki hamarabb innen. Így hát kinyitotta a hűtőt, felkapott egyet a több palack víz közül, és átnyújtotta a nőnek.

– Oké. Beszélj!

– A nevem Fidelia Reyes.

Lana csak bámult. Leszarta, hogy hívják a ribancot. És ha a nő azt hitte, hogy Lana elég hülye ahhoz, hogy kiadja a saját nevét, akkor az alattomos mellett őrült is volt.

– Bolond vagy! – motyogta Reyes.

– Te pedig egy halott nő, ha nem kezdesz el beszélni!

Reyes megvonta a vállát, majd a mozdulatra felzihált, és mindkét karjával átölelte magát. – A vámpírod nagyon megsebesített.

– Szerencséd, hogy nem ölt meg. Beszélj! Ki küldött utána?

– La Maña, a kábszer-gyártók.

– Honnan tudták, hogy itt lesz? Éppen csak megérkeztünk a városba, és senki sem tudta, hogy errefelé jövünk.

– A másik felismerte őt, és elmondta a patrónnak, hogy ki ő, hogy nagyhatalmú személy.

– Milyen másik? Kiről beszélsz?

– A másik vámpírról.

– Él itt egy másik vámpír? És ezeknek a narkógyártóknak dolgozik?

Reyes bólintott. – Sí, igen. De nem nekik dolgozik. Az övék.

Lana a homlokát ráncolta. Soha nem hallott még arról, hogy egy vámpír az emberek tulajdonában legyen. Ez nem azt jelentette, hogy soha nem történt meg, de Vincent nem tudta volna, ha van egy másik vámpír a közelben? Ő Enrique hadnagya volt, ami a pasas szerint azt jelentette, hogy majdnem annyit tud, mint maga a vámpírlord. És Hermosillo volt az otthona. Biztosan hallott volna arról, hogy valami ilyesmi történik a saját udvarában? Valami határozottan nem stimmelt itt.

– Azt mondtad, nem holtan akarják. Miért akarják őt?

– Hatalma van. A rabszolgájuk lesz, mint a másik, csak jobb.

Lana bámult. A fickók a helyi kartellből azt hitték, hogy Vincentet a rabszolgájukká tehetik? Ennek nem lesz jó vége.

– Szóval, hol találom meg őt?

– Menj haza, senorita! Felejtsd el őt!

Lana elutasítóan felnevetett. – Nem fog megtörténni! Most pedig mondd meg, hol vannak!

Reyes felsóhajtott, és a fejét ingatta, nyilvánvalóan Lana józanságát kommentálva.

– Van egy birtokuk, egy hacienda, a városon kívül. Nem túl messze. Menj délre. Van ott egy nagy szikla, ami úgy néz ki, mintha egy dzsinn ütötte volna le egy óriás kalapáccsal. És ott van egy út. De a hacienda körül fal van, és sok az őr.

– Jártál már ott?

– Sokszor, de nem fogok...

– Nem akarom a társaságodat! – szakította félbe, elébe menve Reyes tiltakozásának. – Azt akarom tudni, hogy a táborban hol tartják valószínűleg fogva, melyik épületben?

– Vele is úgy fognak tenni, mint a másikkal. Egy kis épület, egy kunyhó, az udvaron, ahol nincs árnyék, csak napfény. Sok ablaka van, redőnyökkel, amiket ki lehet nyitni és be lehet csukni. Ha a vámpír jó, akkor az összes redőnyt becsukják. Ha rossz, akkor nyitva maradnak, és tűrnie kell a napfényt.

– Megégetik?

– Ez Isten büntetése a gonoszságáért.

Lana a szemét forgatta. – És mi a helyzet éjszaka? Éjjel nem tudják irányítani.

– Azt teszik, amit én is tettem ma este. Napközben kivéreztetik, és csak keveset táplálják.

Lana azt hitte, hogy elhányja magát. Ezt tervezik tenni Vincenttel? Az öklével a falba csapott, próbált gondolkodni. Ő csak egyetlen ember volt. Nem szállhatott szembe egy egész kartell gengsztereivel. Boldogan kibeleznék, és hagynák ott rohadni. Már ha nem erőszakolják halálra előbb. De Vincentet sem hagyhatta magára. Fontolgatta, hogy felhívja erősítésért Michaelt, de mire ő ideér, lehet, hogy már túl késő lesz.

– Van olyan időpont, amikor az őrök nem annyira figyelnek? Nem tudom, mondjuk műszakváltáskor, vagy ilyesmi?

A nő megpróbált nevetni, de ehelyett fájdalmasan beszívta a levegőt. – Ez nem egy maquila[1], ahol csengők és órák vannak. Felejtsd el! Menj haza!

– Nem tehetem! Ő... egy barátom.

– Bolond vagy – mondta a nő ismét.

Lana már nyitotta a száját, hogy azt mondja, köszöni a semmit, de Reyes még nem fejezte be.

– Ha vele együtt akarsz meghalni, akkor most kell cselekedned, még ma. Nagy szállítmány van, és a sicariók, a katonák közül sokan elmentek.

– Mikor jönnek vissza?

Reyes megvonta a vállát. – Talán néhányan nagyon későn ma este, sokan mások holnap. Ilyen részleteket nem árulnak el nekem.

– Rendben. Mit tudsz még mondani?

Reyes fáradtan nézett rá, és Lana már azt hitte, hogy vége az együttműködésnek, de aztán a nő azt mondta: – Szieszta idején csak egy őr van a kunyhónál, és nagyon kevés az udvaron.

– Hol van ez a kunyhó?

– Az udvaron. Könnyen látható. Nincs ott semmi más, csak por – se kert, se fák.

Lana megrázta a fejét, aztán sarkon fordult, és a bejárati ajtó felé vette az irányt.

– Menj haza, gringa! Nem tudod megmenteni. Ő az ördög teremtménye.

Lana megállt, ujjai a kilincset markolták, állkapcsa összeszorult. Azt mondta magának, hogy nem lenne jó, ha Reyesre támadna, hogy az energiáját jobb lenne Vincent megmentésének megtervezésére fordítania. De aztán a háta mögül meghallotta a vizes palackból kortyolás hangját, hallotta, ahogy a nő mélyen kifújja a levegőt, olyan hangot kiadva, mintha valaki egy nehéz nap után akarna pihenni. A torkát szorongató düh mellett kikényszerítve a szavakat, Lana visszafordult a nő felé. – Még visszajövünk. És a helyedben én nem lennék itt. Meg fog ölni téged. És én nem fogom visszatartani.

 

---

[1] Ipari létesítmény

Kilencedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Lana első megállója az a motel volt, ahova bejelentkeztek Vincenttel, mielőtt a bárba mentek. Nem lehetett tudni, hol látta és ismerte fel Vincentet ez a másik vámpír – akit Reyes állítása szerint a helyi kartellfőnök rabszolgasorban tartott. Lehet, hogy a benzinkútnál történt, amikor megérkeztek a városba, vagy a motelben, vagy akár csak úgy, a pokolba is, amikor elhaladtak mellette. De mivel nem tudhatta biztosan, nem akarta a motelben hagyni a holmijukat. Különösen, mivel nem tudta, mit hoz a mai mentőakció. Ha Vincent gyenge vagy sérült, lehet, hogy szüksége lesz egy biztonságos helyre, ahol meghúzhatja magát néhány órára. Jobb lett volna, ha este tudta volna követni és megtalálni Vincentet, amikor a férfi, legalábbis elméletileg, tudott volna segíteni a saját megmentésében. Azért elméletileg, mert nem nézett ki túl egészségesnek, amikor kirángatták a kocsmából. És ha Fidelia Reyes igazat mondott, akkor az is biztos, hogy nem adtak neki vért, hogy segítsék a gyógyulását. Lana nem tudott nem elgondolkodni azon, vajon a kábszer-gyártók tudták-e, hogy kit kaparintottak a kezeik közé. Igen, a besúgó vámpír elmondta a főnökeinek, hogy Vincent erőteljes, de vajon tudták-e, hogy valószínűleg magával Enriquével azonos erejű?

Lana felsóhajtott, és arra gondolt, hogy ez a sok hatalom valószínűleg semmi hasznára sincs, ha éheztetik, vagy a napfényen pörkölődve tartják. Megdörzsölte a mellkasát, próbálta enyhíteni a szívében érzett valóságos fájdalmat a gondolatra, hogy így kínozzák Vincentet.

Amikor megérkezett a motelhez, a szomszédos bodega parkolójában állt meg, egészen hátra húzódva, ahol ilyenkor nem volt nagy forgalom. Vincent terepjárója túl feltűnő volt, bár valószínűleg örülni fog a golyóálló tulajdonságának, amikor kiszabadítja a börtönéből. Reyes azt mondta, hogy a nap folyamán a szieszta lelassult körülményei lennének a legjobb esélye, de Lana nyilvánvalóan nem vette ezt készpénznek. Az égalja éppen csak kezdett világosodni, de még volt egy órája napfelkeltéig. Amint összeszedte a holmijukat, odahajt az autóval, leparkol egy kicsit távolabb, aztán bejárja a helyet, hogy maga is körülnézzen, mielőtt döntene egy terv mellett.

A sikátoron végigsétálva hátulról közelítette meg a motelt, végighaladt az épület külső fala mellett, amíg meg nem látta a motel parkolóját és az utcát előtte. A hajnali árnyékban néhány percig teljesen mozdulatlanul állt, éberen cikázva szemeivel minden szokatlan dologra. Az évek során eltöltött rosszfiúkra vadászat után, akik nem akarták, hogy megtalálják őket, átkozottul jó érzékkel vette észre, ha valami vagy valaki nem volt a helyén. De semmi ilyesmit nem érzékelt. Talán a vámpír besúgó őt nem említette nekik. De az is előfordulhat, hogy nem vette észre, hogy Vincent valakivel utazik.

A szobájukba érve felkapta azt a néhány dolgot, amit kipakoltak, és visszatuszkolta őket a táskákba. Égve hagyta a villanyt, remélve, hogy ha valaki keresné őt, legalább lelassítja az a lehetőség, hogy még mindig ott van. Aztán mindkét táskát a vállára vetve elindult kifelé, arrafelé, amerről jött, ügyelve arra, hogy előbb kiakassza az ajtóra a No Molestar táblát.

Visszatérve a terepjáróhoz, bedobta mindkét táskát a hátsó ülésre, és követve Reyes útbaigazítását, déli irányban kihajtott a városból. Nem telt el sok idő, mire meglátta a sziklaalakzatot, ahol el kellett volna kanyarodni, és a távolban érzékelte a napfelkelte ellenére még mindig égő fényeket, és a birtok magas falát. Nem kanyarodott el, hanem tovább hajtott, amíg már nem látta a birtokot, mert úgy gondolta, ha ő nem látja őket, akkor ők sem láthatják őt. Akkor, kihasználva a terepjáró megerősített futóművét és összkerékhajtását, teljesen letért az útról, és a birtokkal határos sivatag felé vette az irányt. Addig hajtott, amíg rá nem bukkant egy rövid emelkedő alatt megbújó hatalmas sziklák csoportjára, ahol megfordult 180 fokban, és a sziklák takarásába tolatott, hogy ne lehessen látni az útról, ugyanakkor gyorsan el tudjon menekülni, amikor ő és Vincent visszatérnek.

Leállítva a motort, hallgatta a lehűlő fém pattogását, majd hátradőlt, és hirtelen rájött, hogy az ülés túlságosan hátra van döntve. Bár magas volt, az ülés Vincent magasságához volt beállítva, és az elmúlt egy óra rohanásában és stresszében nem vette a fáradságot, hogy megváltoztassa a beállításokat. Először gyülekeztek könnyek a szemében, mióta elvitték Vincentet. Tudta, hogy ez részben a kimerültség következménye, de képtelen volt kikapcsolni az agyát, nem tudta nem felidézni a képeket, ahogy Reyes elvágja Vincent torkát, ahogy a vér vörös áradatban a férfi mellkasára ömlik, miközben Vincent a szobán keresztül az ő szemébe néz. Mély levegőt vett, és visszaszorította a könnyeit. Ez volt az egyetlen dolog, ami tartást adott neki, Vincent tekintete, amikor találkozott az övével, a bizonyosság, hogy a nő szabad marad, megtalálja és kiszabadítja.

Lekapcsolta a belső világítást, majd kiszállt a kormány mögül, és a terepjáró úttól távolabbi oldala mellé kuporodott. Odakint sokkal hidegebb volt, a reggeli nap még mindig túl gyenge volt ahhoz, hogy meleget adjon, de szüksége volt az iPadjére, és nem akarta, hogy elárulják a véletlenszerű villanások. Szerencsére volt térerő itt a sivatag közepén, valószínűleg azoknak a rosszfiúknak köszönhetően, akiknek be akart törni a birtokára.

Megnyitotta az iPadjét, és előhívta a Google Mapset, gyorsan bemérte a várost, majd addig bővítette a térképet, amíg meg nem pillantotta a drogkartell birtokát. Elmosolyodott, és arra gondolt, hogy bár a drogbárók hatalmasak, de nem erősebbek a Google-nél. És nem is rendelkeztek akkora befolyással, hogy el tudták homályosíttatni a táborukat a térkép képén. Tökéletes rálátása volt felülnézetből az előkertre, ami nem volt más, csak csupasz föld, ahogy az a ribanc Reyes is mondta.

Magán a birtokon több épület állt, köztük több olyan is, amelyek külön helyezkedtek el a fő haciendától, de nyilvánvaló volt, hogy melyik az a kunyhó, ahol Reyes feltételezése szerint Vincentet tartják. Lana tanulmányozta az alaprajzot, és csak egyetlen gondolata támadt. Nem jó. Át kell mennie a falon, majd átkelni egy jó harminclábnyi nyílt terepen, kiiktatnia az őrséget – csak egyetlen személy, ha megbízhat Reyesben, akiről már bebizonyosodott, hogy nem teheti –, be kell törnie a kunyhóba, és valahogy kijuttatnia onnan a legyengült Vincentet.

És itt meg is akadtak a tervei. Nappal nem szabadíthatja ki onnan! A francba! Vincent holtteher lenne, és túl nehéz volt ahhoz, hogy át tudja cipelni egy átkozott falon. De még ha valahogy sikerülne is cipelnie a fickót, a napfény megölné.

A fenébe, a fenébe, a fenébe!

Lehunyta a szemét, és megpróbált gondolkodni, de kurvára fáradt volt. Az agya nem működött úgy, mint általában szokott. Így hát megpróbálkozott egy másik megközelítéssel, lényegi részekre bontva a műveletet. Először is, be kell jutnia oda. A szemöldökét összevonva nézett az iPadre, és részletekre kíváncsian, megpróbált ráközelíteni magára a kunyhóra. Miből készült az épület? Volt zár az ajtón? És ha igen, el tudna vele bánni? De a felbontás nem volt elég jó, és amúgy sem volt megfelelő a szög. Viszont látott valamit, ami úgy nézett ki, mint a Reyes által említett redőnyök, ami csak megerősítette azt, amit már tudott, hogy a megfelelő épületet találta meg.

Aztán eszébe jutott a másik fickó, a vámpír, aki köpött a kartellfőnökének Vincentről. Vajon Vincenttel együtt volt bent? Nagyon remélte, hogy nem. De ha igen... akkor egyszerűen csak meg kell karóznia. Elvégre elárulta Vincentet. Nem tartozott neki semmivel.

De megkínozták, emlékeztette egy kis hang. Rabszolgaként tartották. Felelős volt a tetteiért ilyen körülmények között? Képes volt egyáltalán szembeszállni a gazdáival?

Ledobta az iPadet az oldala mellett lévő táska tetejére, majd a mellkasához húzta a térdét, és a karjába temette az arcát. Ez az egész már túl sok volt. Ő nem valami különleges egységbeli szuperhős volt – csak egy fejvadász. Igen, persze, jól lőtt, és remekül bánt a késsel. De nem sokat tudott egy taktikai támadás megtervezéséről. Nem tudott úgy kitörni egy tömegből, hogy ne szerezzen be némi sérülést, vagy egyetlen ugrással átugrani egy kisebb épületet.

Hátradöntötte a fejét a terepjáró meleg fémjének, és felsóhajtott. Nem, nem volt szuperhős, de valahogy majd kitalálja, hogyan mentse meg Vincentet. Mert tudta, hogy ha fordítva lennének a dolgok, a férfi is megtenné ugyanezt érte.

– Oké – mondta hangosan, majd a fejében folytatta a beszélgetést, eszébe jutva, hogy bujkál. Először is összeszámolta mi az, ami mellette szólt.

Először is, nem számítottak rá, mert nem is tudtak róla. Hinnie kellett ebben. Ha tudtak volna róla, már a klubban elkapták volna, vagy megkeresték volna utána.

Kettő, volt ez a menő terepjárója menekülési járműnek, teljesen golyóálló és gyors, ráadásul teljesen fel volt tankolva.

Három, voltak fegyverei. A Sig 9mm-es és a Glockja, rengeteg extra lőszer, és persze a kései. Egy hadsereggel szemben nem lenne elegendő, de egy-két őrrel elbírna. És ott volt Vincent is. Tekintve, ahogyan sikerült átdobnia Reyest a pulton még azután is, hogy megszúrták és felszeletelték, úgy gondolta, a férfi a legjobb fegyverük. De talán érdemes lenne átnézni a táskáját, hátha van még valami más is elrejtve...

Lana pislogott a hirtelen felismerés hatására. Vincent volt a legjobb fegyverük. Az előtte elterülő domboldalra meredt, a millió és egy részletre, amely feltárult az új nap rózsaszín fényében. Oké, tehát nappal kell behatolnia, de mi van, ha csak sötétedés után tör ki? Ha be tudna úgy jutni a kunyhóba, hogy senki ne vegye észre, akkor ott lehetne, amíg Vincent felébred, és együtt kitörhetnének. Persze ehhez valószínűleg szüksége lesz... Bassza meg! Vérre lesz szüksége, és valahogy nem gondolta, hogy a kedves drogkereskedők hagytak volna egy zacskó vért a vacsorájához egy lefedett tálcán.

Neki kell a vacsorájának lennie. A fenébe! Vincent szét fogja röhögni a seggét ezen. Szerencséje lesz, ha a nő nem karózza meg álmában, amikor ennek az egésznek vége lesz.

De előbb meg kell mentenie őt.

 

 

Lana újra megnézte a Google Mapset, ellenőrizni akarta a helyzetét a birtokhoz képest. Nem aggódott túlságosan a gyalogtúra miatt. Tapasztalt túrázó volt, jó kondícióban, a bakancsa is be volt törve, és jól bírta a hosszú távokat. De ha ő és Vincent az életüket mentve robognak kifelé menet, jobb lenne, ha nem kellene egy vagy több mérföldet futniuk a nyílt sivatagban, hogy eljussanak a menekülő járművükhöz.

A terep nem volt teljesen sík Mexikónak ezen a részén. A Sierra Madre hegyvonulat párhuzamosan futott a tengerparttal az óceán és a szárazföld belseje között, és a Vincentet fogva tartó férfiak úgy építették fel a birtokukat, hogy az pontosan e hegyek lábánál húzódott. Ez valószínűleg árnyékot vetett a hacienda hátsó udvarára délutánonként, és az, hogy a hegyek nagy része a hátuk mögött volt, valószínűleg hamis biztonságérzetet nyújtott a gengsztereknek. Lana tanulmányozta azokat a dombokat, és egy kényelmes helyet látott, ahonnan kémlelhette a tábort. De a legtöbb ember, aki itt élt, valószínűleg vagy túlságosan félt ahhoz, hogy kémkedjen, vagy a kartellnek dolgozott, és így nem volt hajlandó kémkedni.

Addig tanulmányozta a térképet, amíg biztos nem volt benne, hogy tudja, hol van a járműve a birtokhoz képest, és feltérképezte az ösvényt, amely elvezethet oda. Tudta, hogy ez csak egy goromba becslés – a Google látképe erről a távoli helyről nem tartalmazta azokat a fajta terepakadályokat, amelyek akadályozhatnak egy túrázót –, de legalább megvolt a megfelelő irány. Megelégedve azzal, hogy mindent megtett a felkészülés érdekében, beszállt a hátsó ülésre, és kinyújtózott. Nem igazán számított arra, hogy aludni fog, de úgy gondolta, legalább lehunyja a szemét, és néhány órára megtalálja a belső zenjét. Nem mintha erre sok esélye lett volna. Alig várta, hogy belevágjon, türelmetlenül várva az első igazi pillantást a birtokra, hiszen addig nem tudott teljes mértékben tervezni, amíg nem látta, mivel van dolga. Két órára állította be a telefonja ébresztőjét, és lehunyta a szemét.

Húsz perccel később még mindig ébren volt. Úgy látszik, nem számított, mennyire volt fáradt. Az agya nem volt hajlandó kikapcsolni. Így ahelyett, hogy megőrült volna a bárányok számolgatásától, inkább feladta. A nyitott csomagtartó előtt állva lecserélte a Levisét a fekete kommandósnadrágjára, mivel szüksége volt az extra zsebekre az ellátmány számára, és a hosszú ujjú pólóját lecserélte egy ujjatlanra. Még a reggel vége előtt meleg lesz, és bár a kabátot nem tudta nélkülözni, a trikó legalább hűvösebb lesz. Egy kis üveg víz került a kabátja egyik zsebébe. Ez volt a legszükségesebb, amire szüksége lehetett, de ha ennél többre lett volna szüksége, akkor kellett volna egy külön hátizsák is. A Sigjéhez tartozó tartalék tárak egyike az övtáskájába került, a többi a combján lévő mély zsebbe. A kompakt elsősegélycsomagja, amely a méretéhez képest meglehetősen teljes volt, a másik combján lévő zsebbe került, egy kis Maglite-tal együtt. A Sigjét az övébe dugta, a hangtompítót pedig a kabátja belső zsebébe cipzározta. Fontolóra vette, hogy magához veszi a Glockot is, de végül nem tette. Csak ennyi zsebe volt, és különben is, ő a lopakodásra törekedett, nem a tűzerőre. Ez késeket jelentett, és abból volt neki bőven. A kilenchüvelykes tőr a bakancsába került, a hat hüvelykes fix pengéjű a combján lévő hüvelybe, a három és fél hüvelykes nyomógombos pedig a zsebébe. De bár nem éppen harci bevetésekre felkészülve érkezett erre az útra, fejvadász volt. A munkaköri leírásának fele a megfigyelés volt, és erre fel volt készülve.

Kinyitotta a táskája egyik belső rekeszét, mélyen a zsebbe dugta a kezét, és egy halk aha-t mondott, amikor az ujjai megérintették a távcsövét. Kompakt volt, de elképesztően erős, nagyon praktikus, miközben egy lakás előtt ülve várakozott, hogy felbukkanjon a szökevénye. Meg akarta ragadni őket, de az ujjai valami másra is rácsukódtak. Valamire, amit csak homályosan ismert fel, mert néhány hónapja vette hirtelen szeszélyből, méghozzá itt Mexikóban. De soha nem használta. Ez egy morfiummal töltött autoinjekciós tű volt, formáját tekintve az EpiPenhez hasonló, de teljesen ellentétes hatású. Amikor megvásárolta, Lana épp egy olyan begyűjtésen volt túl, ahol a szökevény nagydarab és gonosz volt, és egyáltalán nem örült annak, hogy nem csak, hogy behozták, de egy nő tette ezt. Volt egy társa ehhez a munkához, de amilyen gyakran csak tudott, egyedül dolgozott. Az epizód elgondolkodtatta, mi történt volna, ha egyedül dolgozik, és a nagydarab fickó úgy dönt, hogy visszavág. Így amikor néhány nappal később meglátta a morfium-autoinjektort, nem is gondolkodott kétszer. Megvett mindjárt hármat, és egyet betuszkolt a táskájába. A másik kettő még mindig a hűtőszekrényében volt otthon. De ez az egy még nagyon jól fog jönni.

Több mint négy órába telt, mire felkapaszkodott a dombra, majd lejutott a túloldalon addig a pontig, ahonnan belátott a táborba. Lassan haladt, vigyázva, hogy ne emelkedjen ki, és hálás volt a domb mögött emelkedő napnak, amely árnyékba borította őt. Amikor talált egy jó pozíciót, letelepedett, és figyelt. A megfigyelési munka fárasztó és kimerítő volt. Egyhelyben ülni, órákon át ugyanazt bámulni könnyűnek tűnhet, de az unalom egy idő után megviselte az embert, felemésztette a koncentrációját, és megmerevedett a test, miközben az izmok mozgást követeltek.

A birtokon nagy volt a nyüzsgés, annak ellenére, hogy Fidelia Reyes ragaszkodott hozzá, hogy az őrök többsége elment. Lana elég könnyen azonosította a kunyhót, bár mivel betontömbökből épült, nem annak nevezte volna. Számára egy kunyhó valami rozoga, fából készült valamit jelentett.

De az egyetlen fegyveres őr ott volt, ahol lennie kellett, egy széken ült, alig néhány méterre a „kunyhó” egyetlen ajtajától. Egy fémállványon álló, terasz-jellegű napernyő védte a naptól, de ahogy fel volt állítva, a fickó látóterét is elvágta. Lana azon tűnődött, miért van egyáltalán őrségük, hiszen a vámpírok napközben nem mennek sehová. De aztán feltételezte, hogy ez a megszokás ereje. Ha volt egy fogoly, akkor kellett lennie egy őrnek is, még akkor is, ha az a fogoly vámpír volt, és így teljesen mozgásképtelen a napfénytől.

Vagy ez, vagy az őrség feladata a lehetséges szövetségesek, mint például Lana, távol tartása volt, és nem a vámpírok bent tartása.

Mindenesetre Reyes információiból legalább ennyi pontos volt. Lana a távcsövét használta, hogy ráközelítsen a kunyhó részleteire, beleértve azokat az átkozott redőnyöket is. Amennyire látta, a lamellák mind szorosan zárva voltak, tehát Vincent fogvatartói még nem döntöttek a megkínzása mellett. Talán abban reménykedtek, hogy meggyőzhetik őt a gondolkodásmódjukról. Vagy talán tényleg nem értették a különbséget a jelenlegi vámpírrabszolgájuk és egy olyan vámpír között, aki elég erős ahhoz, hogy egy egész terület másodparancsnoka legyen. Volt egy olyan érzése, hogy ezt még azelőtt kiderül számukra, hogy ennek vége lenne.

Miután meggyőződött róla, hogy a redőnyök nem jelentenek veszélyt, az ajtóra, vagy ami még fontosabb, annak zárjára összpontosított. Az apja vadászai az évek során sok más illegális tevékenység mellett megtanították neki a zárfeltörést is. A srácok úgy bántak vele, mint egy okos háziállattal, vagy, jóindulatúbb szóval, kabalával, és mindenféle trükkökre tanították. A legtöbb zárat elég könnyen fel tudta törni egy viszonylag okos gyerek, de ő ennél jobb volt. Sokkal jobb. Az apja úgy gondolta, hogy a zárfeltörésben való jártasságát női mivolta okozta, hogy az ujjai finomabbak és érzékenyebbek voltak. Lana nem tudta, hogy ez igaz-e, de azt tudta, hogy gyorsabban kinyit egy zárat, mint bármelyik fickó az apja irodájában.

A trükk ebben az esetben az volt, hogy bejusson a kunyhóba anélkül, hogy bárki észrevenné, hogy ezt tette. Ha volt egy lakat, akkor nem volt szerencséje. Lehet, hogy könnyű lenne kinyitni, de a kunyhó belsejéből lehetetlen lenne a lakatot úgy beállítani, mintha be lenne zárva. Néhány lábnyival balra húzódott, hogy jobb szögből lássa a zárszerkezetet. Még mindig félig görnyedt mozgásban volt, amikor odalent hirtelen nagy nyüzsgés támadt. Hasra vágódott, ahol volt, és figyelte, ahogy megkerülve az egyik melléképületet, megjelenik három terepjáró, és a főépület bejáratához húzódik. A kovácsoltvas kapu csattanva kinyílt, és két gyerek rohant ki a házból, őket nyugodtabb tempóban követte egy pár, akik nyilvánvalóan templomba készültek. A nő szoknyája szerény két hüvelykkel ért a térde alá, és egy csipkés kardigánt viselt, amely eltakarta a csupasz karját, míg hosszú, sötét hajának felét fekete csipkés mantilla[1] fedte. A férfi világos öltönyt viselt nyakkendővel, ahogy a gyerekek – mindketten fiúk – ugyanennek a miniatűr változatát.

Lana a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni, hogy a hét melyik napja van. Az egész éjszakai utazás és a napközbeni alvás összezavarta a naptárát, de Vincent irodájába vasárnap érkezett, így ma... szerda van. Talán ez a nap egy vallási ünnep volt. Mexikó többnyire katolikus volt, de annak ellenére, hogy mindkét szülője névlegesen azonos vallású volt, Lana nem részesült semmilyen vallási nevelésben.

Bármi is történt odalent, az számára jót jelentett. A férfi, aki éppen készült a családjával elmenni, nyilvánvalóan fontos ember volt, talán maga a nagyfőnök, mert egy egész csapat őrt vitt magával. Ketten beszálltak a terepjáróba, amelybe a család is beszállt, és további hatan a többi járműbe zsúfolódtak. A kunyhót őrző őr felállt, amint megjelent a család, és úgy is maradt, mereven és egyenesen állva, mintha vigyázzban állna, amíg a terepjárók ki nem hajtottak a birtokról, és végig nem száguldottak a földúton, porfelhőt hagyva maguk mögött. Az őr szinte azonnal visszazuttyant a székébe, és még unottabbnak tűnt, mint korábban.

Lana szívverése felgyorsult, ahogy elgondolkodott azon, mit jelent számára a főnök távozása. Ez lehet a legjobb esélye, hogy bejusson a kunyhóba. Amikor a nagydarab pasas eltűnt, mindenki ellazult, különösen a kunyhót őrző fickó, aki eleve nem tűnt túl ébernek. Tudnia kellett, hogy esélytelen, hogy bárki megpróbáljon elszökni. De ami még ennél is fontosabb, most nyolc fegyveres őrrel kevesebb volt a birtokon.

A kerítés falára irányította a figyelmét. Legalább tíz láb magas volt, és ugyanolyan blokkokból épült, mint amilyenekből a kunyhó is épült. Csakhogy a kunyhó falait csupaszon hagyták, míg a kerítésfalat a halványsárga megfelelő, kellemes árnyalatára festették. A tömbök között rengeteg láb- és kézkapaszkodó volt, ha az ember tudta, hogyan használja ki őket. De bár Lana egész jól tudott mászni, nem a fal megmászása volt az első választása. Elkezdett egy rövidebb utat keresni, valamit, amivel feljuthat a falra, hogy ne kelljen végigmásznia az egészet. Nem nézett ki jól. A legígéretesebbnek egy halom mohás szikla látszott, amely sosem látta a napot. Pokolian csúszósak lehetnek, de egy ponton elég közel voltak a falhoz ahhoz, hogy kiindulópontként használhassa őket. Sajnos, az út hátralévő részén még mindig másznia kellett.

Felsóhajtott, a dombot bámulta, és ingerülten összeszorította az ajkát. Átkozott Vincent. Miért nem lehetett egy seggfej, akit gondolkodás nélkül hátrahagyhatott volna? Elkezdte átpakolni a felszerelését, felkészülve a gyors ereszkedéshez, amit egy átkozott falmászás követ majd. Annyira megszívta. Valószínűleg egy mexikói drogkartell foglyaként fogja végezni. Ha szerencséje volt, váltságdíjat kérnek érte az apjától. Ha nem... nos, erre nem akart gondolni. Főleg akkor nem, amikor valószínűleg élete legkockázatosabb vállalkozásába kezdett.

Átkozott Vincent!

 

 

Lana leereszkedése a birtok szélére váratlanul könnyű volt. Lassan mozgott, minden kapaszkodót ellenőrizve, mert nem engedhette meg magának, hogy egy olyan elkerülhető dolog, mint egy bokaficam, mindent tönkretegyen. De az egyenetlen terep, a reggeli árnyékok és a sziklák között növő durva bozót között elég fedezék volt ahhoz, hogy soha ne fenyegesse az észrevétel veszélye, hacsak valaki nem kifejezetten a körülötte lévő területet figyelte. De nem úgy tűnt, mintha bárki ezt tette volna. Voltak őrök, de a figyelmük egyértelműen a főkapura és az azon túli nyílt sivatagra és útra irányult.

Lana pillanatok alatt azon kapta magát, hogy azon sziklák nagyon csúszós és egyenetlen felületén egyensúlyoz, amelyeket fentről azonosított. Még alacsonyabbak voltak, mint remélte, talán kétlábnyi előnyt adtak neki a tíz láb magas falon. Egyenesen felfelé nyújtva a karját, meg tudta érinteni a fal lapos tetejét, de csak épphogy. Legalább még kétlábnyit kell felfelé másznia ahhoz, hogy fel tudjon húzódzkodni és át tudjon mászni, és ha már ott van, gyorsan kell mozognia. Az őrök talán nem nagyon figyeltek errefelé, de sokkal valószínűbb, hogy észreveszik a fal tetején ülve, mint amikor lefelé mászik.

Rögzítve a különböző zsebeit, meggörbítette az ujjait, és elindult felfelé. Első próbálkozása sikertelen volt, csak annyit ért el, hogy visszazuhant, és fájdalmasan megreccsent a térde a csúszós sziklákon. Összegörnyedt, megdörzsölte a térdét, és azt mondta magának, hogy meg tudja csinálni. Hogy meg kell tennie, mert Vincent odabent van, és bármennyire is valószínűtlennek tűnt, szüksége van rá. Kinyújtotta a lábát, a lábfejét a földre tette, és kísérletképpen behajlította a térdét. Pokolian fájt, és a feszülő érzés azt súgta neki, hogy valószínűleg megdagadt, de még mindig működött. Felállt hát, egyensúlyozott a köveken, és újra megpróbálta.

Ujjait a repedésekbe fúrta, a bakancsa megcsúszott a sima, festett felületen. Végre sikerült egyik alkarját átdobnia a fal tetején. Ez nem volt elég ahhoz, hogy felhúzza magát, de kapaszkodott, izmai megfeszültek, ahogy a kevéske erőt felhasználva csökkentette a lábára nehezedő súlyt. Végül egy egyszerre kényelmetlen és fájdalmas manőverrel mindkét karját átemelte a fal tetején, és ott lógott néhány percig, várva, hogy felfedezzék, és meghallja a kiáltásokat és a lövéseket, amelyek véget vetnek az életének.

De a kiáltás nem jött. Aggódott, hogy talán vannak őrök, akiket nem vett észre, valaki, aki a kert sűrű zöldje között pihen, vagy a tetőn lévő egyik kémény mögött üldögél. Amikor senki sem reagált, elfojtott egy erőlködő nyögést, és felhúzta a teste felső felét, gyorsan rákényszerítve a lábait, hogy kövesse a testét, majd félig átesett, félig leereszkedett a poros földre, ahol mozdulatlanná merevedett. Senki sem fújt riadót, de percekig mozdulatlanul maradt, ellenőrizve a környezetét. Jobbra tőle egy vaskapu állt, és az időjárástól megviselt rácsokon keresztül láthatta a ház hátsó részén lévő kerteket. Balra egy ablaktalan épület állt, amelyet garázsnak vélt. A korábban látott terepjárók ebből az irányból jöttek, és ez megfelelt annak a mentális térképnek, amelyet az iPadjén lévő kép tanulmányozása után készített a helyről. Tiszta szerencse volt, de kiváló helyre bukkant. Az előkert, ahová mennie kellett, csak egy saroknyira volt, a kunyhó pedig úgy harminclábnyival arrébb. Egészen az udvarig követhette a garázs és a főépület közötti árnyékot, majd használhatta a magához a házhoz közeli tereprendezést még néhány méteren át, hogy a magányos őr mögé érjen.

A lehető legcsendesebben dolgozva, átrendezte a felszerelését, kinyitotta a tartalék tárat és a morfiumot tartalmazó zsebeket, és minden mást ellenőrzött, hogy megbizonyosodjon róla, hogy biztonságban van. Elővette a 9 mm-esét, valamint a hangtompítót a zsebéből, és a fegyverre csavarta. Nem tervezett lelőni senkit, de ha arra kerülne a sor, nem akarta az egész birtokokot riadóztatni.

Egyik kezében a Siget tartva, felállt és elindult a garázs fala mellett az előkert felé. Amint odaért, egy gyors kikukucskálás azt mutatta, hogy ugyanolyan nyugalom van, mint amilyen azóta volt, hogy elindultak a terepjárók. Az őr a székében hevert, géppisztolya jelentős méretű hasán pihent, kalapját mélyen a homlokára húzta. Ha Lana optimista lett volna, azt hihette volna, hogy alszik. Ha számíthatott volna erre, akkor kihagyta volna a sunnyogást, egyenesen a férfi mögé lépett volna, és lecsapott volna rá a morfium-autoinjekcióval. De nem volt túl optimista. Az túlságosan a vágyálmokhoz hasonlított, és az egy vadász halálához vezethet.

Így hát ragaszkodott az eredeti tervéhez, végigosont a főépület fala mellett, összegörnyedt a díszes vasrácsos ablakok alatt, beosont a bokrok mögé, átlépett a kaktuszokon, amíg idegtépően közel nem került az őrhöz. A férfi nagyjából tizenöt lábnyira ült tőle balra, és legfeljebb hatlábnyira előtte.

Ez volt az. Kihúzta a zsebéből az autoinjektort, a bal kezében tartva, miközben a fogaival eltávolította a műanyag kupakot, és nevetséges bűntudatot érzett, amikor hagyta, hogy a kupak a földre hulljon. A 9 milliméteressel a jobb kezében, az autoinjektorral pedig a baljában, megacélozta magát, és ellépett a háztól. Nem volt idő a kétségekre, nem volt helye a tétovázásnak. Úgy érezve, mintha végig céltábla lenne a homlokán, egyenesen az őr mögé lépett, és a csupasz nyakához nyomta az autoinjektort. A férfi furcsa, fütyülő nyögést adott ki, egyszer megrándult, mintha ki akart volna egyenesedni a heverészésből, majd előre dőlt.

Lana végiggondolta, mi fog történni, amikor az őr felébred a kábítószeres álmából. Vajon emlékezne-e arra, hogy valaki rajtaütött hátulról? Vagy egyszerűen csak azt feltételezné, hogy elaludt, és hálás lenne, hogy senki sem vette észre? Fogalma sem volt róla, meddig tart a morfium hatása. De akárhogy is, addigra már csapdában lesz a kunyhóban Vincenttel, és már túl késő lenne megváltoztatni a tervét. Reményei szerint, ha az őr mégis riadót fújna, senki sem gondolná, vagy egyáltalán nem akarná ellenőrizni a vámpírok börtönét.

Mindezek a gondolatok átfutottak a fején, miközben a kunyhóhoz sietett, és leguggolt, hogy első alkalommal jól megnézze a zárat. Leszámítva, hogy nem volt ott semmi. Egy teljes percet pazarolt arra, hogy hitetlenkedve bámuljon, majd csapdák után kutatva átvizsgálta az ajtó minden centiméterét. Amikor nem talált egyet sem, rájött, hogy ennek van értelme. Nappal nem volt szükség zárra, mert a vámpírok aludtak, éjszaka pedig még egy átlagos vámpír is elég erős lenne ahhoz, hogy letépje az ajtót a zsanérokról, így a zár használhatatlan lenne. Ha ehhez hozzávesszük Fidelia Reyes állítását, miszerint a kábszer-gyártók gyengén és jól kiképezve tartották a házi kedvenc vámpírjukat, akkor valószínűleg annyira engedelmességre kondicionálták, hogy eszébe sem jutott, hogy megpróbáljon megszökni.

Vincent viszont egy teljesen más kategóriájú vámpír volt, ahogy azt a fogvatartói hamarosan fel fogják fedezni.

Lassan kinyitotta az ajtót, aggódott, nehogy beengedje a napfényt, de mint kiderült, ez nem számított. Vincent messze a kunyhó túlvégén volt – a „messze” relatív kifejezés –, a legnagyobb zsalugáteres ablak alatt feküdt. A magassága miatt túl hosszú volt ahhoz, hogy teljesen kinyújtózzon, ezért az oldalán feküdt, kényelmetlennek kinéző magzati pózba gömbölyödve. A másik vámpír szó szerint az egyik sarokban kuporgott, behajlított lábát a mellkasához szorítva ült, a karját szorosan a térde köré fonta, a fejét pedig a karjára hajtotta. Még kényelmetlenebbnek látszott, mint Vincent magzatpóza.

Lana halkan behúzta az ajtót. A kis épületben meleg volt, és minden poros. Egy csepp friss levegő sem keringett, és a padló sem volt más, mint csupasz föld. Nem tudta elhinni, hogy a másik vámpír ki tudja, hány éve él így. Lana letérdelt Vincent mellé, a szíve hevesen kalapált, a tüdeje levegőért kapkodott a nagy hőségben, az izzadság már kezdte átitatni a pólóját a kabátja alatt.

A férfi még mindig ugyanazokat a véres ruhákat viselte, mint tegnap este, a haja pedig kócos és izzadt volt. Lana félresöpörte a nehéz tincseket a férfi homlokáról, és megdermedt, mert hirtelen azt hitte, hogy véres a haja, de aztán rájött, hogy maga az izzadtság az, ami enyhén rózsaszínű. A jelek szerint ez az egyik mellékhatása annak, ha valaki csak vért fogyaszt. Lassan, de könnyen lélegzett, és a tegnap esti sérülései súlyosságához képest átkozottul jól nézett ki. Látta, mit tett vele a Reyes nevű nő, látta a vért, amely vörös folyóként ömlött ki az ereiből. A sebek még mindig ott voltak a nyakán, de már összeforrtak. Ha rendesen táplálkozott volna, mostanra talán már teljesen eltűntek volna. Finoman végigsimított az ujjaival a sötétrózsaszín hegszöveten, aztán visszahúzta a kezét, hirtelen kényelmetlenül érezve magát. Ő és Vincent barátok voltak, nem szeretők. Nem volt joga így hozzáérni a férfihoz.

Felmérve az ajtótól való távolságot, kissé átmozdította a férfit, hogy több helye legyen a lábának. Ha valaki kinyitná az ajtót, bármikor arrébb tudná tolni a férfit. Ugyanakkor, ha valaki kinyitná az ajtót, mindketten nagy bajban lennének.

Levette a kabátját, kivette a zsebeiből a különböző felszereléseket, és a földre rakta őket, ahol gyorsan hozzáférhetett. Magát a kabátot összehajtotta, és Vincent feje alá tette. Lehet, hogy a férfi nincs tisztában azzal, hogy mi történik, de a lány nem bírta elviselni a látványát, ahogy a porban fekszik.

Még egyszer megérintette a férfit – a mellkasára téve a kezét, érezte a szíve lassú, egyenletes dobbanását –, majd Vincent és az ajtó közé helyezkedett, és sóhajtva hátradőlt a betonfalnak. Most, hogy itt volt, órákig nem volt más dolga, mint várni. Soha nem tervezte, hogy ilyen korán beoson. A délutáni szieszta alatt kellett volna, nem pedig rögtön reggeli után. De a főnök kirándulása a városba olyan alkalom volt, amit nem hagyhatott ki. Körülnézett, és nem látott mást, csak port és téglafalakat. És ez volt az, ahová a másik vámpír minden reggel „hazajött”. Lana kíváncsian nézett rá. Nehéz volt megítélni, így a sarokba kuporodva, de határozottan kisebbnek tűnt, mint Vincent. Persze Vincent nagyobb volt, mint a legtöbb férfi, vámpír vagy sem, szóval valószínűleg nem volt igazságos az összehasonlítás. Ez a másik vámpír úgy nézett ki, mintha nagyjából az ő magassága és súlya lenne, ami férfihoz képest karcsúnak mutatta. És fiatalnak látszott. A vámpírok többnyire mind fiatalnak néztek ki, de mivel a külsejük azt a kort tükrözte, amikor átváltoztak, határozott eltérések voltak. Ez a fickó nem tűnt idősebbnek tizennyolc-húsz évesnél.

És akkor még ott volt az a tény, hogy egy sarokban kucorgott, mint egy rémült egér, nem pedig egy vámpír, aki könnyedén el tudná törni egy ember gerincét. Önmagában már ez is többet elárult Lanának a fickó életéről és arról, hogyan bántak vele. Nem akarta sajnálni őt. Elvégre ő intézte el, hogy ugyanazok Vincentet is foglyul ejtsék és rabszolgasorba taszítsák, akik őt is naponta kínozták. De maga a tény, hogy megkínozták, még ha ez csak ebbe a dobozba zárása is volt, megkérdőjelezte a bűnösségét. Ismert ő valaha is valami mást? A vámpírok vajon olyanok voltak, mint a kacsák? Azt a szülői figurát vették fel, amelyik először rájuk talált? És ha ez a személy olyasvalaki volt, aki minden nap egy mocskos börtönbe zárta őket, vajon ez formálta azt, akivé váltak?

Azon tűnődött, vajon számít-e Vincentnek a másik vámpír bűntudatának bármilyen számítása. Nem tűnt neki megbocsátó típusnak. A Fidelia Reyesnek szóló figyelmeztetése nem tréfából hangzott el. Nem volt kétsége afelől, hogy Vincent a nő után fog menni, amint leszámolt a jelenlegi fogvatartóival, ami... – megnézte az időt a sportóráján, és majdnem hangosan felnyögött. Még legalább hat órája volt hátra napnyugtáig. Hat óra ücsörgés a földpadlón a fullasztó hőségben, miután egy éjszakán át nem aludt, és nem volt semmi dolga. Nem áltatta magát azzal, hogy nem fog elbóbiskolni. Talán ha nem lett volna ilyen meleg, akkor sikerült volna. De a hőség, az unalom és az alváshiány miatt... logikusan azt kellett feltételeznie, hogy a szeme végül is le fog csukódni.

Ennek tudatában a 9 milliméterest hangtompítóval a jobb kezében tartotta. Ha valaki váratlanul kinyitná az ajtót, gyors, csendes reakciót akart. Nem akarta felkelteni az egész birtokot, mert a kint alvó őr felébredt, és bogár mászott a seggébe, hogy ellenőrizze a foglyokat.

Azután, amikor a tudása szerint a legjobban felkészültnek gondolta magát, hátradőlt Vincent mellett a falnak, és várta a naplementét.

---

[1] Spanyol nők fátyolkendője, mely a fejet, az arcnak egy részét és a nyakat eltakarta vállig